I.

Nagyokat ásítva állok be a sorba. Odakint a tavaszi napsugarak ragyogják be a lusta, délelőtti levegőt. Igen, szép, de még fáj a szememnek az erőteljes fény. A kezemben tartott csekkeket emelem az újabb ásításom útjába. Mit keresek én itt? Hiszen ilyenkor még aludni szoktam, ha tehetem... és tehetem is egy hete már, mióta állás nélkül találtam magam. Kevésbé hat meg a dolog, mint kéne. Vállat vonok, és elterelném másfelé a gondolataimat, de ekkor kiabálást hallok meg a bejárat irányából. Nem értem a szavakat, lassan fordulok csak meg.
- Ne nézzél, kisanyám, hanem vesd magad a földre! - utasít megvetően egy fekete maszkos férfi.
Hangja bántja a fülemet, nem tudom megmondani, miért. Amikor felfogom a helyzetet, érzem, ahogy a félelem éledezik bennem, mégis megdöbbent a lassúság, amivel a folyamat beindul. Lopva körbepillantok még. Három másik, maszkos férfi is odabent van már. Rajtam kívül pedig mindenki más a földön fekve remeg, én meg komótosan, kedvetlenül hasalok el, miközben az agyam tudja, hogy sokkal jobban kéne félnem. Arra gondolok, talán elbeszélgetnék a rosszfiúkkal, talán leléphetnék velük, ha sikerrel járnak. De ugyan, milyen hülye ötletek ezek?! Lopva figyelem meg a látóterembe eső egyik fekete ruhás férfit. Nem értem, mit akarnak itt, hiszen ez csupán egy jelentéktelen posta, ahol a pénzforgalom is töredéke a nagyobbakénak. Ám valószínűleg egyhamar nem tudom meg, mit is keresnek itt valójában, ezért villámsebességgel váltják egymást az újabb és újabb gondolataim. Meddig leszünk itt? Bántanak-e minket? Kijutunk-e élve? Elkapják-e őket? Miről maradok le, amíg itt fekszünk? Miről maradok le, ha nem jutok ki élve? Aztán hirtelen megdöbbent a nyugodtság, ami nem ereszt a karmai közül reggel óta. Minden mindegy lenne számomra? Nem, ebben biztos vagyok, hogy nem így van! Erre a gondolatra végre megérzem a szívem heves dobogását, az enyhe görcsöt a gyomromban. Azonban ez rögtön meg is nyugtat, hogy van még, ami fel tud zaklatni. Úgy érzem, megőrültem, hogy fegyverrel fenyegetnek, én meg magamban viaskodom furcsa gondolatokkal, érzésekkel. Figyelj a külvilágra! Fogd már föl, hogy az életed van veszélyben talán! De az agyam nem hagyja magát és továbbra sem enged normálisan gondolkozni, viselkedni. Túl feltűnően kezdek mocorogni. Ilyenkor szoktam rohanni egy jót, vagy bármi intenzív mozgásba kezdeni, ami visszaadja a kontrollt önmagam felett. A lényeg, hogy ne bírjak közben gondolkozni és hogy kellőképp lefárasszon. Utána újra normálisnak érezném magam. Ezúttal azonban csapdába kerültem, és nem hinném, hogy csak úgy elengednének. Kezem ökölbe szorul a gondolatra, fel sem fogom közben, hogy hozzám szólnak.
- Gyerünk már, felállni! - mondja az egyik férfi türelmetlenül, mire egy másik enyhén megrugdossa a lábamat, hogy észrevegyem őket.
Csodálkozva nézek a mögöttem álló férfi kék szemébe. Majd óvatosan felállok, mikor tekintetében fenyegető fény csillan.
- Mozdulj! - mondja, én pedig nem tudom, mit akar, de kilépdelek a többiek közül.
Csendben követ engem, fegyverét rám fogva.
- Biztosan szükség van erre? - kérdezi az előbbi férfitól halk, de meglepően határozott és egyben nyugodt hangon.
- Kuss és csináld! - kapja a durva választ.
Óvatosan megfordulok és szinte látni vélem, ahogy a férfi vállat von, pedig nem teszi. Hirtelen remegni kezd a belsőm, ahogy felfogom a helyzetet. Mi van? Itt most engem akarnak lelőni? Ne már! De a kék szemű férfi nem vár, hogy magamhoz térjek a rémület okozta döbbenetből. Agyam lassítva fogja csak föl, ahogy elsüti a fegyvert.

Érzem, ahogy a golyó áthatol a testemen. Nyomában fájdalom nyilall belém, egy pillanatig nem kapok levegőt, kezem megremeg. Vért köpök. Azt hiszem, itt a vég, befejeztem az életet, de az erőm nem fogy el. Alig van időm felfogni, hogy még nincs vége mindennek, mikor újabb golyó süvít felém. Meginog az előbbi bizakodásom és újból érzem a beletörődést a vég eljövetelébe. Ám az továbbra sem akar utolérni. Éget belülről a fájdalom, agyam próbálja megmagyarázni a miérteket, de csupán gyenge próbálkozásokra futja. Fáj a levegővétel, szaggatottan sikerül csak lélegeznem, de sikerül. Érzem a hozzám tapadt ruhámon, hogy a golyók ütötte sebeimből ömlik a vérem, látásom azonban nem homályos, érzékelésem sem tompul. Lehunyom a szemem. Biztosan csak képzelődöm. Valójában már rég halott vagyok, ez csak valami rossz vicc.
- Öld már meg! - térít magamhoz a szélen álló pasas fülsértő hangja.
Szemhéjam felpattan, farkasszemet nézek a velem szemben álló férfival. Tanácstalan vagyok. Kék szemébe bámulok és bár mozdulnék, de a döbbenet okozta bénultság még nem múlt el a tagjaimból. Menekülnék, de hova? Én egyedül vagyok, ők négyen. Ők fegyverekkel tartanak sakkban minket, míg én fegyvertelenül, tehetetlenül állok előttük.
- Mozdulj már! - ripakodik rá a társa.
Ahogy emeli a pisztolyt én is mozdulok, bár nem tudom, ki irányítja a testem. Nem én, az biztos. A fegyverét újból elsüti, de már kapkodva, célt tévesztve. A golyó mellettem hasítja a levegőt és a falba csapódik. Érzem, ahogy az emberek a földön összerezzennek, érzem a félelmük szagát. Azután túl gyorsan történik minden. Még én sem tudom igazán követni. A férfi maszkját letépem, miközben a földre teperem a nálam vagy ötször erősebbnek tűnő testet.
- Mindenki marad a földön! - hallom közben a társai kiabálását.
Ahogy fölé magasodom, a szemembe néz. Arcán jól leplezett döbbenet, de én észreveszem. Épp mozdulna, mikor fülembe hasít a géppisztoly ropogása. Csak pár másodpercig tart.
- A fenébe - suttogom csalódottan, majd tehetetlenül elterülök rajta.
Még elhiszem, hogy meghalhatok, magam sem értem miért. Tudatom azonban tiszta marad, csupán a hátamban és a mellkasomban érzek rettenetesen szúró és égő fájdalmat. Karom zsibbadt, lábaim nem kevésbé. Vérem eláztatja a férfi ruháját, de még nem mozdul alattam.
- Tégy úgy, mintha halott lennél - súgja a fülembe, mielőtt lelök magáról.
Csodálkozom miért, mégis engedelmeskedem neki. Talán, mert a hangja szinte simogatta a fülem. Ahogy a testem földet ér, úgy is maradok. Kényelmetlen a helyzet, de mit tehetnék... Nehéz aprókat észrevétlenül lélegezni, mikor a sejtjeim szomjazzák az oxigént. Csukott szemmel hallgatom a sorsomat.
- Ez már nem mozdul többet! - mondja röhögve az, amelyiknek ki nem állhatom a hangját.
- Úgy tűnik - hagyja rá a kék szemű és finoman meg is rugdos.
Hagyom, hisz elvileg halott vagyok. Rajtam kívül csak ő tudja, hogy nem, és játssza is a játékot, amibe belevitt. Kíváncsivá tett, mert tudhat valamit, amit én nem. Vajon segíteni akar, vagy csak én képzeltem így?
- Átviszem az irodába és rázárom az ajtót. Sosem lehet tudni - jelenti ki színtelen hangon, majd elneveti magát.
A társa egy kényszeredett nevetést ereszt meg, nem értékeli túlzottan a poénkodást.
- Tüntesd el - hagyja aztán rá.

Erős férfikéz fogja meg mindkét karomat, majd kezd húzni a földön. Fáj, de hagyom. Arcom nem árul el, szemhéjam sem rezdül. Bár úgy sejtem, már senki sem figyel rám, mégsem lehetek biztos benne. A hangok távolodnak, a hideg kőburkolat eltűnik alólam. Padlószőnyeg akasztja meg testem könnyed csúszását. A férfi nem rángat tovább.
- Már senki sem lát - guggol le hozzám.
Kinyitom a szemem. Bántja a hirtelen sárgás fény, de nincs időm törődni vele. Csendben beljebb kúszok, nem merek felállni. Kérdőn a mellém térdelő férfi arcába bámulok. Ő úgy csinál, mintha egy óriási pofont akarna lekeverni nekem, de megállítja a kezét, mielőtt hozzám érne. Ám ez mit sem számít, mert automatikusan arrébb hengeredem. Ő megfog és visszafordít maga felé. Durván beletenyerel az egyik sebembe, mire felüvöltenék, de lenyelem a fájdalmat, és összeszorítom a fogaimat.
- Hülye liba! - sziszegi a képembe.
- Engedj el - suttogom, miközben kétségbeesetten igyekszem lesöpörni magamról a kezét.
Majd egy pillanat alatt szelídül meg az arca és veszi el rólam a tenyerét. Nem értem, de nincs is rá időm.
- Figyelj - hajol az arcomba -, úgy kívánja minden porcikám ezt a kinti balhét, mint a kínzást. Szedd össze magad, adok rá jó tíz percet. Utána pedig...
Várom, hogy folytassa, de csak hosszú pillanatokkal később teszi.
- Szóval te tényleg most ébredtél önmagadra - állapítja meg lemondóan. - Kár, de így is megoldható. Lopózz vissza hallótávolságon belülre, ha már biztosan állsz a lábadon. Amikor azt hallod, hogy "hülye liba", ugorj rá a két baloldali fickóra.
Elkerekedett szemeimet látva, rögtön leint.
- Nem, nincs semmi dolgod azon túl, hogy lefoglalod őket. Persze, ha tudod, meg is ölheted őket. De nem hiszem, hogy menne.
Szeretnék megszólalni, kérdezni, csodálkozni, de nem hagy rá időt. Felpattan mellőlem. Mélyen a szemembe néz. Olyan érzés, mintha a fejembe látna, mintha mindent tudna rólam, ám rá kell jönnöm, hogy csupán arra kíváncsi valóban megteszem-e, amit rám bízott. Bólintok, bár el sem tudom képzelni, hogyan és mit fogok csinálni, de ezen a napon, úgy gondolom, már semmi sem lephet meg jobban az eddig történteknél.

Mintha csak álmomban történne minden... kimerülten bámulom a plafont, az ablaktalan helyiség bár világos, de nyomaszt, hogy nélkülöz minden természetes fényt. Sebeim mindeközben őrült sebességgel gyógyulnak, a fájdalom azonban lassabban áll odébb, mint ahogy az erőm visszatér. Mire enyhén kábán, de hangtalanul kiosonok és meghúzódom az ajtó mellett, odakint a hangulat már a körülményekhez képest egész nyugodt. Óvatosan kilesek. A kék szemű férfi szinte észrevétlenül int, hogy húzódjak vissza. Elképedek egy pillanatra, hogy félreérthetetlenül nekem szólt a kézmozdulat, pedig nem is látta, de nem is hallhatta, hogy már ott vagyok. Vagy a fene se tudja... Az idegesítő hangú pasast nem láttam, talán túlságosan oldalt volt. De a másik kettő ott áll alig pár méterre tőlem, elég csak egy leheletnyit kidugnom az orrom a fal takarásából, hogy lássam őket.
- Mennyi idő még? - szólal meg aztán a kék szemű férfi.
- Már nem sok - mondja az idegesítő hangú. Úgy tűnik, ő a főnök, mert a másik kettőtől még nem sokat hallottam.
- Ki legyen a következő? - kérdezi a szokásos színtelen hangján a kék szemű.
Hallom a hirtelen, lélegzet-visszafojtott csendet odakintről. Erről nem volt szó, de reménykedtem, hogy talán el sem jutnak addig a bizonyos következőig.
- Majd, aki épp megmozdul - veti oda hanyagul és nem kicsit fenyegetően a másik.
A kék szemű halkan és gúnyosan nevet, majd megszólal.
- Azért jól megszívatott az a hülye liba.
A belsőm összeszorul, a szívem a torkomban dobog. Mozdulnom kéne - fut át agyamon a gondolat. Csupán egyetlen másodperc telik el mire megindulok, mégis óráknak hat. A hozzám közelebbi férfi háttal nekem, a másik szemben. Nem gondolkozom tovább, ráugrom a közelebbire. Arccal érkezik a kőpadlóra, kezéből előtte könnyedén kikapom a fegyvert. Nem tudom, a kék szemű mit csinál a terem másik felében, de minden érzékszervemet jelenleg a saját feladatom köti le. Mi az, hogy nem tudom megölni őket?! Dehogynem! Féloldalt fekve, két kézzel tartva a pisztolyt célzok, bár sosem csináltam még ilyet. A szemben levő férfi előbb lő, de én is elsütöm a fegyvert, nem is egyszer. Fogalmam sincs, eltalálom-e majd. Testembe újra fájdalom nyilall, de ezúttal már nem érdekel. Meglőtt. Rohadjon meg! Mérgemben meghúznám még egyszer a ravaszt, de a férfi addigra már elterül a kőpadlón. Akire ráugrottam, az viszont rám vetné magát, de nem hagyom. Képen vágom a fegyverrel, mire újra a földön köt ki. Ráemelem a pisztolyt, de mellém lép a kék szemű férfi. Megdöbbent a nyugodtság, amit magából áraszt. Felnézek rá. Arcát már nem takarja a fekete maszk, helyette vértől vörösek ajkai. Kezében a géppisztoly, de nem leplezett undorral tartja.
- Mindenki marad a földön! - parancsolja hátborzongatóan erőteljesen.
Az emberek nem mozdulnak, szinte levegőt sem vesznek. Megértem őket. A férfi belerúg a társába, majd letérdel mellé és elkapja a torkát. Kék szemében veszélyes csillogás. Hirtelen mozdulattal tépi le aztán a fekete maszkot arcáról, majd felém fordul. Beleborzongok a pillantásába. Fejével azonban a társa felé int.
- Érzed az élet lüktetését benne? Vedd el tőle, amire vágysz... - suttogja.
- Én... - kezdeném, de nem tudom folytatni.
Érzem a melegséget, érzem, ahogy húz egy ismeretlen vágy. Mi a fene ütött belém? De igaza van a kék szemű férfinak. Akarom, kell nekem. Olyan mintha tompává válna a tudatom, mintha nehéz ködön keresztül szemlélném a világot. Valami addig ismeretlen erő dolgozik bennem, szívem hevesen ver, izgatott vagyok. Kavarog bennem a vágy, de még nem áll össze a kép. Hagyom hát, hogy az ösztönöm vegye át az irányítást felettem. Egyszerűbb kikapcsolni a tudatom, mint azt valaha is gondoltam. Vér ízére vágyom, meleg, élő húsba akarom mélyeszteni fogaimat, amik bár nem erre valók, mégis a kellő erővel könnyedén veszik az akadályt. Mintha az éltető erejét enném meg belőle, pedig csak a torkát harapom át. Mielőtt még bármi mást is tehetnék, a kék szemű férfi hátraránt áldozatomról. Nem tudok rá haragudni, csak homályos tekintettel, értetlenül pislogok, és próbálok magamhoz térni a kellemes kábulatból.

Rendőrautók szirénázása szakítja meg a felkavaró, ám ez idáig még sosem tapasztalt elégedettséggel eltöltő élményt. De hiszen már a kék szemű férfi és én vagyunk a rossz oldalon - hasítja ketté a kellemes érzéseimet a felismerés. Az emberek tudják, hogy mi öltük meg a társait. Öltünk, és nem azért, hogy magunkat vagy őket mentsük, hanem puszta élvezetből. Kimagyarázni sem tudnánk, ha meglátják a testeket. Tanácstalan és ijedt szemekkel nézek a mellettem guggoló férfira. Ő azonban higgadt és majdnem mosolyog. Akár meg is nyugodhatnék ettől, mégsem sikerül. Miközben felegyenesedik, a karomat elkapva magával húz. Odakint lassan elhal a szirénák hangja. Megszólalnék, de a férfi pillantása belém fojtja a szavakat. Olyan hirtelen csókol meg, hogy megfordul velem a világ. Ellökném, hogy mégis mi a fenét művel, de annyira kellemes az élmény, az ajkainak érintése olyan melegséget áraszt szét bennem, hogy zsibbadtan hagyom magam. Mikor eltávolodik tőlem, újra észhez térek.
- Mi a fenét...
- Fogd be! - szakít félbe halkan, de olyan határozottan, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy ellenkezzek.
Körbepillant az embereken, majd rám néz és homlokát ráncolja.
- Le kéne cserélned a ruhád - súgja a fülembe.
Rögtön megértem a homlokráncolás okát. A helyiségben tartózkodó nők egyike sem a méretem. De nem esek kétségbe és az alkatra hozzám legközelebb álló felé intek a fejemmel. Csak nem esnek le rólam a remélhetőleg csupán egy számmal nagyobb ruhák. A kék szemű férfi ráparancsol az általam választott szőke, középkorú nőre és az egyik férfira, hogy álljanak fel, és induljanak meg az iroda felé. A rendőrök megérkezése által keltett reménynek köszönhetően nehezebben engedelmeskednek. Ám a férfi hangja olyan fenyegető és határozott, hogy nehezen lehet ellentmondani neki.
- Mindenki nyugton marad, különben a csajszi szétlövi a fejeteket! - mondja a földön fekvőknek, miközben kezembe nyomja az egyik fegyvert. - Vagy még rosszabbat is tehet... - teszi hozzá gúnyosan, ahogy megindul a nővel és a férfival.
Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, amikor rádöbbenek, hogy immár nekem kell sakkban tartanom a többieket. Ám hamar megbékélek a dologgal és szerencsére senkinek sem jut eszébe semmi meggondolatlan tett, amíg a férfi visszaér. Csendesen mellém lép, már nem az addigi fekete öltözékében.
- Az irodán túl van egy mosdó. Tüntesd el a vért magadról - mondja, majd kezembe nyomja a nő ruháit.

Ahogy meglátom a tükörben magamat, szemeim tágra nyílnak a döbbenettől. Tudtam, hogy mindenem csurom vér, de hogy ennyire, arra nem számítottam. De mit is vártam, hiszen rendesen szétlőttek nem is olyan rég... Sietve vetkőzni kezdek. Nincs időm megvizsgálni a sebeimet, pedig érdekelne, mi is történt a testemmel. Arcomat alaposan megmosom, kezemet nem kevésbé. Papírtörlőkkel letörlöm a többi, még meg nem száradt vért magamról és belebújok az idegen ruhákba. Elgondolkozom egy pillanatra, hogy hova tegyem a sajátomat, de egyszerűen csak a földön hagyom. Kit érdekel, hogy a rendőrök megtalálják, hiszen szinte mindenhol ott a vérem. Vállat vonok, olyan mindegy már, majd meghúzom a fekete övet, hogy fenn tartsa a csípőmön a nadrágot. Mielőtt visszaindulok, egy gyors pillantás a tükörbe, hisz mégiscsak nőből vagyok. Tűrhetően mutatok az előbbi állapotomhoz képest. A ruhák ugyan enyhén lógnak rajtam, de végre nem úszom a véremben.

Mire visszatérek, látom a férfin, hogy türelmetlen. Már nem értem, amit a hangosbeszélőn még épp mondanak odakint, de láthatóan a kék szeműt sem izgatja túlságosan.
- Lelépünk - mondja halkan.
- Hogyan? - kérdezem.
Nem válaszol.
- Emberek! - kezdi. - A rosszfiúkat elintéztük, nektek meg nem esett bántódásotok. Hogy láttátok-e vagy sem, nem számít, de jól tudjátok már, mire vagyunk képesek - mondja, majd hosszú szünetet tart. - Ha bármelyikőtök csiripelne a rendőröknek, azt megkeressük és... durvábban végzi, mint amit itt láthattok. És ne higgyétek, hogy bárki is meg tudna tőlünk védeni - neveti el magát.
Felém pillant, majd a kezében tartott pisztolyt méregeti. Furcsán nézek rá, de a következő mozdulatából megértem. Nem nézek oda, mikor átlő magán. Az emberek összerezzennek, de csendben a földön maradnak. A lövést biztosan hallották a rendőrök is odakint. A férfi oldalából ömlik a vér, ő azonban nem foglalkozik vele. Kiveszi a tárat, majd undorral dobja a sarokba a pisztolyt.

Lassan nyitja ki résnyire az ajtót, majd kikiabál, hogy kienged egy sebesült túszt, meg még egyet, aki segít neki. Aztán elveszi tőlem a még mindig a kezemben tartott fegyvert, és az is hasonlóképpen a sarokban landol, mint nemrég a sajátja. A szívem a torkomban dobog, mikor úgy lépünk ki az ajtón, mintha kilöktek volna. Támogatom a férfit, azt a látszatot keltve, hogy nehezen áll a lábán és a rendőrök elhiszik, hogy mi is túszok voltunk. Reménykedem benne, hogy odabentről senki sem leplez le minket, de végül simán megy minden. Pont, ahogy a férfi eltervezte. Villámgyorsasággal kötünk ki egy mentőautóban. Együtt vagyunk-e? Igen! Naná, hogy a kék szeművel megyek!

Hangos szirénázás közepette száguldunk az egyik kórház felé. A férfi kimerülten és erőtlenül nyúl a kezem felé. Tudom, hogy csak megjátssza, de megfogom a kezét és hozzá hajolok.
- Ha lehetőség adódik rá, lelépünk - suttogja a fülembe. - A hogyannal ne törődj, csak állj készen!
És nem sokkal utána a mentő erősen lassítani kényszerül. A férfi olyan gyorsan pattan fel, és ránt magával, hogy szinte feleszmélni sincs időm. A mentősöknek meg még annyira sem. Az autó hátsó ajtaja visszacsapódik a lendülettől, mi viszont addigra már el is tűnünk a kis mellékutcákban.

Egy kiadós rohanás után, a kék szemű férfi megtámaszkodik az egyik ház falánál. Kapkodva veszi a levegőt, akárcsak én. Épp kérdezném, hogy jól van-e, de ekkor felém fordul.
- El kéne tűnnöd egy időre - kezdi, majd megfogja a vállamat és a szemembe néz, hogy nyomatékosítsa a szavait.
Értem én anélkül is, hogy ennyire komolyan nézne rám. Más kérdés az, hogy nem igazán vágyom erre. Nem akartam belekeveredni semmibe sem, még kevésbé akartam ilyen irányú változást az amúgy is egyre zavarosabb életembe.
- Gondoltam - mondom csalódottan, majd kedvetlenül indulok neki a hazavezető útnak a szótlanságba burkolózó férfival az oldalamon, hogy azután eltűnjek pár hónapra az emberek és a hatóságok figyelő szeme elől.

II.

Bizonytalan léptekkel követem a kék szemű férfit a tetőtéri lakásba. Az ablakokon a sötétítők lehúzva, a levegő fülledt. Tétován leteszem a hátizsákom az asztal mellé, a laptopomat az asztalra.
- Szabad? - nézek rá, ahogy kihúzok egy széket.
- Persze - bólint.
Amint leülök, úgy érzem, halálos fáradtság tör rám. Hosszú volt a nap és túlságosan eseménydús. Elnézem a férfit, ahogy kinyitogatja az ablakokat. Odakintről kellemes, friss levegő áramlik be a késő délutáni napsugarak kíséretében. Eszembe jut, hogy még mindig szeretnék megszabadulni a rám száradt véremtől és szeretnék lemosni magamról minden gondolatot és kérdést is, amivel nem tudok mit kezdeni. A férfi észreveszi a zavarodottságomat.
- Én is hasonlóan kezdtem - ül le velem szembe.
Kérdőn nézek rá, de nem érzek kedvet hozzá, hogy megszólaljak. Helyette a barna hajában megbújó ősz szálakat nézem, majd az arcát figyelem.
- Későn és erőszakosan ébredtem önmagamra - mondja, hogy megakasszon a bámulásban.
- Mik vagyunk? - teszem fel aztán mégis a kérdést, ami nem hagy nyugodni.
- Emberek - válaszol nevetve.
Felvonom a szemöldököm.
- Én az embereket nem épp ilyennek ismerem...
- Igazad van. És mégsincs - néz a szemembe. - Emberek vagyunk, és talán valahol mégsem. Többek vagyunk, mint aminek tűnünk.
- Miért játszol így a szavakkal? Miért nem válaszolsz egyértelműen a kérdésemre? - kérdezem ingerülten.
A férfi erre csak elmosolyodik, amitől egyre dühösebb leszek. Hirtelen állok fel, fellökve a székemet. A háttámlája hangosan csattan a földön, a férfi azonban, velem ellentétben, nyugodt marad. És ez az, ami még jobban elszabadít bennem valamit. Ahogy mellé lépek, hogy megüssem, vagy legalábbis valami indulattól fűtött dolgot tegyek vele, ő is feláll. Elkapja a kezem és a hátam mögé csavarja. Fáj, de közel sem annyira, mint amikor belém lőtt. Erősen tart, majd halkan elneveti magát. Ez az utolsó csepp a pohárban. Kitépem a kezem a szorításából, és hirtelen megfordulok. Elkapom a torkát, újból ölni támad kedvem. Érzem az élet lüktetését benne, érzem a vére áramlását, a teste melegét. Hagyja, hogy a földre kényszerítsem, azt is, hogy a vállába harapjak. Mikor azonban a torkát harapnám át, olyan hirtelen fordul át velem és teper a földre, hogy pillanatokkal később fogom csak fel, hogy mi is történt. Vére újból eláztatja a ruháját, majd az enyémet is. Ez kicsit kijózanít.
- Gyere - nyújtja a kezét, miután feláll.
Arcán titokzatos mosoly, de inkább nem akarok tudomást venni róla. Elfogadom a segítségét.
- Ott a postán, nem tudtad, hogy ha lelősz, akkor is életben maradok... - állapítom meg, de valójában kérdésnek szánom.
- Így van - mondja.
- Végül is lazán megöltél volna.
Nem szól, csak bólint. Haragszom érte, de úgy érzem, értelmét vesztett harag ez.
- És mégis itt vagyok veled... - nézek rá.
- Mert olyan vagy, mint én - komolyodik meg az arca.
Megfogja a kezem, és magával húz. Pillanatokkal később kiderül, hogy a fürdőszobába. És teljesen igaza van, mindkettőnkre ráfér egy kiadós mosakodás.
- Ideje megszabadulnod ezektől a cuccoktól - vigyorog rám és nemes egyszerűséggel kibújtat a jó egy számmal nagyobb felsőből. Meglepetten pislogok rá, aztán testemben az izgalom villámgyorsan végigszalad. Mellemen megkeményednek a bimbóim, lábam között megérzem a vágy okozta bizsergést. Zavartan figyelem, ahogy ledobja magáról annak a másik férfinak a ruháit. Amióta megcsókolt, azóta nem tudok szabadulni az újra és újra gondolataimba tolakodó izgalomtól. Eddig is egyértelmű volt, hogy erős és férfias, és most a teste is ezt tükrözi. Alig bírom levenni a szemem a szálkás izmairól. Ám hiába az az elvarázsolt néhány pillanat, amíg csodálom, hamar észbe kapok, hogy hogyan is nézek ki. Elhúzódom tőle, mikor elém lép. Ő azonban magához von, kezét csípőmön pihenteti. Aztán hirtelen ajkaimra tapad, és szenvedéllyel teli csókja majdnem feledtet velem mindent. Kioldja az övet, ami rajtam tartja az enyhén bő nadrágot, majd hagyja leesni rólam a szürke farmert. A bugyimból is kibújtat, majd finoman a zuhanyozóba lök. A csap felé fordulok, hogy kinyissam. Érzem, ahogy a férfi mögém lép és kemény férfiassága fenekemhez nyomódik. Vállamra hajol, finom csókot lehel bőrömre. Megborzongok tőle és hihetetlenül türelmetlenné is tesz. Vajon engem akar, vagy csak nőt akar? De mégis, kit érdekelnek az ehhez hasonló kérdések egy ilyen helyzetben?! Inkább hátrébb tolom a fenekem, hogy még szorosabban összesimulhassunk. A zuhanyrózsából kellemesen langyos víz hullik ránk, lassan lemosva bőrünkről a rászáradt vért. Az izgalom közepette szinte meg is feledkezem minden előzményről. A férfi keze mellemre vándorol és átéléssel masszírozza egyszerre mindkettőt. Majd bimbómon játszadozik ujjaival, én pedig nem bírom tovább csendben tűrni a kényeztetést. Nyakamba csókol, finoman meg is harap. Felsóhajtok. Mire várunk még? Érezni akarom magamban! Megfordulok és a szemébe nézek. Ő hozzám hajol, majd ajkaimon végigsiklik nyelve, hogy utána számba kalandozzon. Határozottak a mozdulatai, szinte már erőszakosnak hatnak. De nincs ellenemre, sőt! Élvezem, hogy az övé vagyok, hogy irányít, hogy valóban férfiként viselkedik. Kezem mellkasán pihen, tetszik a vizes bőrének a tapintása. Aztán elszakad ajkaimtól és a hátam mögött elzárja a vizet. Hosszan fonódik egymásba tekintetünk. Az övében eszeveszett vágy lángol és az enyémben is hasonló lehet, mert a szája szegletében máris elégedett mosoly bujkál. Fenekemnél fogva magához húz.
- Megőrjítesz - suttogja a fülembe.
Finoman tolom el magamtól, majd ujjaimat férfiasságára kulcsolom. Bizsergeti tenyerem bőrét a kemény és vastag hímtag. Nedvem már a combomon folydogál lefelé, annyira készen állok a befogadására. Közelebb lép hozzám, és a farkát combjaim közé nyomja. Egyik lábam felhúzom, hogy könnyebben találja meg a hüvelyembe vezető utat, de akkor hirtelen megtorpan a lendületem.
- Gumi nélkül ne! - tolom el magamtól kicsit észhez térve.
Egy pillanatra ő is megáll és a szemembe néz. Azonban ezután nem szól semmit, csak a falhoz szorít. Tiltakoznék, de túlságosan izgató minden, amit tesz. Farkával újból combjaim közé furakszik. Megadom magam, legyen, ahogy akarja. Eszembe jutnak anyám évekkel azelőtti szavai, hogy csak olyan férfival feküdjek le, akitől nem bánnám, ha teherbe esnék. Bár nem ismerem és még a nevét sem tudom, de a testem megőrül érte és azt hiszem, ez a lényeg. Soha nem érzett kéj árad szét minden porcikámban, ahogy kemény férfiasságával belém hatol. Felizgat a tudat, hogy visszaélt az erejével, és az is, hogy kockáztatok azzal, hogy mindezt hagytam. Gyors ütemben mozog bennem. Élvezem, hogy kitölt, hogy könnyedén csúszik a farka a hüvelyemben. Mikor rászorítok, látom arcán az élvezet újabb hullámait átsuhanni. Ám az izommunka engem sem hagy hidegen. Minél többször feszülnek meg, majd ernyednek el az izmaim, annál jobban élvezem a bennem szüntelen mozgó hímtagot. És minél közelebb jut a csúcshoz a férfi, annál jobban veszítem el én is a fejem. Érzem, hogy a teste meg-megfeszül. Szinte kívánom, hogy belém élvezzen. Lökései nyersen erőteljesek. Tudom, hogy úgy érzi, birtokolja a testem. Talán igaza van. Talán nem lettem volna képes leszerelni, ha nem akarok szexelni vele. De akartam, ez egy pillanatig sem volt kétséges. Élvezem, ahogy testével a falhoz szorít, ahogy a combomat fogja, ahogy mélyre nyomakodik bennem. Megkapaszkodom a hátában, mikor érzem, hogy elérem az orgazmust. Túl gyorsan jött, és túl gyorsan is megy. A férfi egy pillanatra sem áll meg és nem sokkal később kirántja a farkát belőlem és spermája a hasamra lövell. Kimerülten pihegek és egy kicsit csalódott vagyok. Tetszett volna, ha bennem megy el, de az is igaz, hogy így megnyugtatóbb... kéne, hogy legyen, ám mégsem az... Őrült izgalom tart a markában, a testem képtelen lenyugodni. Akarom ezt a férfit újra!

Ő kinyitja a csapot, majd kezébe veszi a zuhanyt és lemossa rólam a magját. Látja, érzi, hogy minden egyes érintésére összerezzenek, hogy a lábaim remegnek a vágytól. Végighúzza ujját nagyajkaim között, miközben mellemet izgatja a langyos vízsugárral. Megcsókol. Hozzá dörgölőzöm. Érezni akarom a testét, mindenét. Tetszik, hogy férfiassága nem lankad. Kezembe veszem és elé térdelnék, de nem hagyja. Inkább a zuhanyt irányítja a lábaim közé. Szeméremdombomon játszik vele, majd egyre lejjebb halad. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy fáj az erőteljes vízsugár okozta kéj odalent. Csiklóm érzékeny, de mégis széjjelebb nyitom a lábam. Kínozzon csak, annál jobban kívánom. Látom az arcán, hogy egyre inkább felizgatja, hogy engedem fájó élvezetet okozni. Aztán hirtelen a víz útjába húzom a kezem. Elég, lassan nem érzek semmit, annyira zsibbadtan lüktetnek a nagyajkaim. Nedvem megállás nélkül folyik, várva, de inkább követelve az újabb behatolást. A férfi elzárja a vizet, de alig hagyom neki, mert türelmetlenül magammal húznám. Azonban mégis ő van otthon, átveszi tőlem az irányítást és a hálószobába tessékel. Megállít az ágy előtt. Hátulról magához ölel. Erősen tart, képtelenség lenne szabadulni a kezei közül, ha azt akarnám. De miért is akarnék ilyet?
- Imádlak - mondja, miközben csípőmön játszik a kezével.
Hozzá nyomom a fenekem. Megőrjít a tudat, hogy férfiassága keményen ágaskodva várja, hogy újra elmerüljön bennem. Érezni akarom! Nem akarok várni!
- Legyél durva! Dugj meg! - adom szinte parancsba.
Erősen magához rántja a csípőmet.
- Elintézlek, ne félj! - hajol a fülemhez.
Megborzongok a hangjától, de nincs időm kiélvezni a szavakat, mert rögtön hüvelyembe nyomja két ujját. Alig kezdi mozgatni bennem, már érzem, hogy három, majd négy ujjal csinálja. Máskor talán feszítene, de ezúttal könnyedén csúszik be majdnem az összes ujja. Hallom, ahogy a fülembe liheg, tetszik neki a telhetetlenségem.
- Térdelj föl! - lök az ágyra.
Teszem, amit mond, nem gondolkozom egy pillanatig sem. Négykézláb, háttal neki, várom, hogy újra érezzem azt a bizsergető érzést, ahogy milliméterről milliméterre kitölti hüvelyemet a farka. Ám ő valóban azt teszi, amire kértem. Durván belém löki kemény férfiasságát, és gyors ütemet diktálva kezd dugni, én meg csak nyögök egyre kimerültebben, de eszemben sincs leállítani. Aztán lassan és egyre erősebben tolja belém élvezetem forrását. Rám hajol, hallom a zihálását, érzem az izzadt bőrét. Keze csiklómra vándorol. Kapkodva dörzsöli, de a testem újra és újra beleremeg az elnagyolt mozdulatokba. Azután elvesztem az időérzékemmel együtt a valóságot is. Csak a bizsergést érzem és a bennem ki-bejáró hímtagot. Annyira jó, hogy már-már fáj a kéj, amit okoz. Szenvedek, szabadulnék a kezei közül, nyögök, nyüszítek.
- Engedj el!
De esze ágában sincs. Ő sincs már jobban magánál, mint én. Úgy érzem, képtelen vagyok elélvezni. Úgy érzem, átléptünk egy határt, amin túl már nem megy. Összerándulok akárhányszor csak végigér egy simítással a csiklómon.
- Elég! Hagyd abba! Kérlek... - könyörgök neki, de nem törődik vele.
Ahogy egyre lassulnak lökései, úgy finomodik a simogatása is. Majd egyszer csak abbahagyja és egyik ujját is felnyomja a hüvelyembe a farka mellé. Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Már egyáltalán nem vágyom szabadulni a helyzetből. Közepesen lassú tempóban mozog, ujját is húzogatja bennem. Én pedig teljesen megadva magam, hagyom, hogy tegyen velem, amit csak akar. És akkor megérzem a gyönyör közeledtét. A férfi teste is egyre gyakrabban remeg meg rajtam, egyre lassul a mozgása, egyre jobban megfeszülnek az izmai. Tudom, hogy mindjárt vége - mindkettőnk számára. Lehunyom a szemem, és az utolsó lökése repít a csúcsra, amivel meg is tölti a hüvelyemet forró magjával.

Rettenetes kimerültség uralkodik el rajtam. Izmaim fájnak, agyam tompa. Szomjazom a levegőt. A férfi is hasonlóan érezheti magát mellettem. Nem mozdul, nem szól, csak fekszik és hozzám hasonló ütemben veszi a levegőt. Lábfejemmel majdnem észrevétlenül érek a vádlijához. Rám pillantana, de útközben meggondolja magát. Én a kisimult arcvonásait figyelem, majd szemem újra ősz szálakat keres a hajában, de a kintről lassan beúszó félhomályban ez nem is olyan könnyű. Aztán ő megelégeli a dolgot és fölém hajol. Fáradt csókot lehel ajkamra és ezzel el is tereli a figyelmem a külsejéről.
- Jó veled - mondja, miközben újra elheveredik mellettem.
A plafont bámulom és nem tudom, mit mondjak. Vele is jó, de minek ezt mondani, amikor egyértelmű... Aztán enyhe idegesség kúszik a gyomromba, mikor felfogom, hogy ezúttal valóban belém élvezett.
- Mi van, ha terhes leszek? - kérdezem, miközben felülök mellette.
Ő felvonja a szemöldökét, majd megvonja a vállát.
- Azért dugunk, hogy teherbe ejtselek, nem?
- Mi van? - nézek nagy szemekkel rá.
- Ha nem akarnál gyereket tőlem, nem indulnál be rám ennyire.
- De... - kezdem, ám nem tudom folytatni.
Talán igaza van. És bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog. Azonban ahogy gondolkozom, rá kell jöjjek, hogy valójában nem bánnám. Akkor sem, ha nem maradna velem. Ám mindez le is döbbent, hiszen azelőtt nem így gondoltam.
- Mi történt velem? - kérdezem tőle. - Azelőtt... nem vettem ennyire könnyedén a dolgokat...
Halkan nevet, de sokáig nem szólal még meg.
- Megváltoztál... ahogy én is, amikor ráébredtem a valódi énemre.
Elnevetem magam kínomban.
- De még mindig nem mondtad el, hogy mik vagyunk.
- De. Mondtam már. Emberek - könyököl föl és néz a szemembe. - Ne várj semmi misztikus, vagy tudományos magyarázatot, mert azt nem tudok. Egyszerűen vannak, akik olyanok, mint mi. Erősebbek vagyunk, hamarabb gyógyulunk, képesek vagyunk gondolatok útján kommunikálni, és igen, kevésbé aggódunk és rágódunk a dolgokon... és... hogy is mondjam... van bennünk valami vadállatias ösztön is. De ettől még minden kétséget kizáróan emberek vagyunk.
- Akkor meghalni is képesek vagyunk? - kérdezem.
- Persze - vágja rá.
- És hogyan?
- Van határa annak, hogy mennyit bír ki a testünk.
- És mennyit?
- Érezni fogod - mondja, mire én felvonom a szemöldököm. - Sokkal többet, mint amin ma túl vagy. Bár a saját határaidat neked kell ismerned... megismerned.
Szótlanul bámulok az arcába, és emésztem az elhangzottakat. Ő végigsimít melleim között, majd megcsókol, de hamar eltolom magamtól.
- És mit kerestetek azon a jelentéktelen postán? - kérdezem, mire ő elgondolkodik egy hosszú pillanatra.
- Az egy bonyolult történet, amibe jobb, ha nem folysz bele. Elégedj meg annyival, hogy egyrészről figyelemelterelés volt. Részemről meg... kényszer.
- Aha - állapítom meg. - Szóval ne kérdezzek többet? - pillantok felé, mire ő rögtön rábólint.
Hát, rendben, nem kérdezek, pedig lenne mit. Hanyatt dobom magam az ágyon és fáradtan pislogok az egyre sűrűsödő félhomályban. Ám mégsem bírom sokáig magamban tartani a kérdéseimet.
- Miért volt neked kényszer?
- Nem kérdezel többet? - neveti el magát, majd felém fordul. - Te jársz jobban, ha nem tudod - vált aztán komolyabbra a hangja.
- Persze... de mégis mit veszíthetek már? - kezdek a teljesen jogos meggyőző hadjáratba. - Nem hinném, hogy olyan egyszerű lenne ezek után folytatni az eddigi, normálisnak mondható életemet. Akárhogyan is nézzük, belekeveredtem valamibe, amiről azt sem tudom, micsoda...
- Igazad van - mosolyodik el, majd a rövid hajammal kezd játszani. - Mégis van, amit jobb, ha egyelőre nem tudsz.
- Lerázol?
- Csak egy kicsit - nevet. - Majd holnap felvázolom a helyzetet... ha maradsz addig...
Nem szólok semmit, pedig egyértelmű, hogy maradok. Hova mehetnék? Kivárom hát a holnapot, hogy többet megtudjak a mai napon történtekről. Végül is hova sietnék?

A lakásra ereszkedett sötétségben csendben fekszem a férfi mellett az ágyon. Keze rajtam pihen. Rengeteg kérdésem lenne még, de egyelőre nem teszem fel őket holnapig. Nem kérdezem meg a nevét, és nem kérdezem meg, mihez kezdjek ezután. Majd kirak, ha már megunt, de egyelőre ötletem sincs, mit csináljak, hova menjek. Az egyértelműnek tűnik, hogy egy véletlenül összeszedett nő nem fér bele hosszabb távon az életébe. Sóhajtok, majd magamra húzom a takarót, és lassanként kusza álomképek úsznak a gondolataim közé.