Frissítve: 2018. szeptember 2.

Hűvös méltósággal suhant át velem a belvároson a villamos. A megszokott sárga külseje már vagy két éve olyan modern belsőt rejtett, amilyenre még senki sem számított ebben a lepukkant fővárosban. Öntisztuló felületek, karcmentes üvegek és sok egyéb újdonság. Nem beszélve arról, hogy a sebessége is jelentősen megnövekedett, mióta zárt pályát kapott és szinte hangtalanul siklott az üvegfalak között. A lábamat próbáltam lóbálni az ülésen, ami kellően meg volt emelve ahhoz, hogy minden helyzetben kényelmetlen legyen. Persze, az is lehet, hogy az én testarányaim nem passzoltak ebbe a high-tech járműbe, de a fene esett volna bele... főleg a tervezőjébe. Áh, végül is kit izgat, ha őrült sebességgel érek célba? Megvontam a vállam, aztán feljebb húztam a mobilomon a zene hangerejét, hogy ne halljam a körülöttem utazók beszélgetését. Nem, nem voltam kíváncsi mások történeteire, hiszen amúgy is vegyes érzésekkel néztem elébe ennek a napnak. Amolyan laborlátogatásfélére mentünk az egyetemi évfolyammal egy neves vállalathoz, aminek azért a hírneve hagyott kívánnivalót maga után. Mi viszont csak a szépet és a jót fogjuk látni és hallani, ezt biztosra vettem. Képmutatás az egész. Minek megyünk oda? Minek ez az egész felhajtás? Enélkül is megtudhatok róluk mindent az internetről. Ám a kötelező program, az sajnos tényleg kötelező, így beletörődtem az elkerülhetetlenbe.

A villamos megérkezett a megállóba, ahová a többiekkel beszéltük meg a találkozót. Kelletlenül szálltam le, és legszívesebben azonnal vissza is fordultam volna a jármű belsejébe, mikor arcon csapott odakint a hideg szél. Nemcsak a várost, hanem az egész rohadt országot is átszelő folyó mellett valahogy ősztől-tavaszig mindig hidegebb volt, mint amire az ember lánya számított.
– Én mindjárt hazamegyek! – morogtam Jiennek, ő azonban vigyorogva fogadott, miközben a füle mögé igazgatta rakoncátlan, barna tincseit.
– Gyere, jó lesz ez! – karolt belém.
– Képzelem, mennyire!
– Biztos lesznek ott jó pasik! – húzott azután magával. – Laborköpeny, szemüveg, magas intelligencia... mi kell még?! – nevetett.
Én a szemöldökömet felvonva látványosan elfordultam a másik irányba, ahonnan Khila toppant mellénk. Ő is széles vigyorral kapcsolódott be a beszélgetésbe.
– A tavalyiaknak egy helyes, kékszemű, fiatal srác volt az egyik vezetőjük. Hátha most is ő lesz velünk!
Erre már én is elnevettem magam. Mindig csak a pasik...
– És ha lesznek is jó pasik, akkor mi lesz? Nézzük őket? Aztán annyi? – kérdeztem.
A csajok megvonták a vállukat és vihogós nevetésben törtek ki.
– Ki tudja... – merengett el aztán Jien.
– Ne már, hogy itt akarsz felszedni valakit! – vágtam hátba finoman, hogy kicsit észhez térjen.
– Yun, hogy te milyen negatív vagy ma! Fogd meg! – nyomta a kezembe a táskáját Khila.
Amíg ő a kabátját igazgatta és a sálával babrált, én a rám bízott válltáskát lóbáltam elgondolkodva. Talán tényleg rá kéne mozdulni valakire, hátha izgalmasabbal is szolgálhat, mint amit hivatalosan megmutatnak nekünk.

Fém- és üvegfelületek borították a magas, modern épületet, ami felé igyekeztünk. A bejárat fotocellás ajtóin már messziről kivehető volt a kör alakú logó, odabent pedig bár tágas, mégis rideg előtér fogadott minket. A hangulatát néhány egzotikus növénnyel és kellemesen sárgás fényű világítással igyekeztek megtörni több-kevesebb sikerrel. Az évfolyamunkból sokan lézengtek már a helyiségben, és tíz perc múltán mindenki be is futott, aztán a kísérő tanáraink két csoportra osztottak minket szigorúan a névsor alapján, így én – az első felében lévén – menthetetlenül külön kerültem a barátnőimtől. Hát, lőttek a szórakozásnak! Még dumálni sem fogunk tudni egy jót. A cuccainkat egy kisebb tárgyalónak tűnő helyiségben pakoltuk le, majd a mobiljainkat kikapcsoltatta velünk a szőke, harmincas éveiben járó, ám igen fiatalos csaj, aki inkább nézett ki egy egyszerű marketingesnek, mint egy tudományos munkatársnak, aki szakszerűen körbevezetne minket. De végül is kit izgat? Úgysem számítottam másra. Mielőtt ténylegesen nekiindultunk volna, még ránk szólt, hogy a bekapcsolva maradt öt telefont is szíveskedjünk kikapcsolni. Az érintettek morogva teljesítették a kérését, amíg ő elmondta, hogy a biztonsági rendszerük jelzi, ha külsős kommunikációs eszközök működnek az épületben. Vagyis hétköznapi szavakkal élve: ne próbáljuk elsunnyogni a szabályokat, mert rögtön lebukunk.

Aztán megkezdődött az unalmas túra a különböző laborok között. Nem bírtam másra figyelni, csak arra, hogy mindben már-már életszerűtlennek tűnt a rend és a fegyelmezett munka. Ez egyértelműen a hozzánk hasonló látogatóknak megrendezett, jól bejáratott útvonal volt. Kamu. Színjáték. De a maga nemében impozáns. A minket vezető csaj meg folyvást csak beszélt, beszélt és beszélt, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy állva elalszom. Kínomban már a hajamat kezdtem tekergetni, csavargatni, de sokáig az sem kötött le. Az álmatag percek olyan vontatottan vánszorogtak, hogy azt hittem, sosem fog véget érni a nap. Persze, a kikapcsolt mobilom mellett nehezen tudtam volna követni az időt, ha a helyiségek ajtaja melletti kis paneleken olykor ott nem virított volna az idő. Máskor különböző kódok futottak végig a kis kompakt kijelzőkön, mint valami fényújságon, aztán egy telefonszám, majd kezdődött elölről a ciklus az órával. Ahelyett, hogy a szőke csajra figyeltem volna, akiből megállás nélkül dőltek a jól betanult és unalomig ismételt szövegek, inkább a plafon felé bámészkodtam és összeszámoltam a füst- és hőérzékelőket, azután a mozgásérzékelőket és a kamerákat. Ez utóbbiból is akadt bőven. Milyen szar lehet egy ilyen helyen dolgozni! Tuti, hogy még a vécék előterébe is jutott kamera. Két ásítás között igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a csoportunk végébe kerüljek, és még csak színlelnem se kelljen, hogy figyelek. Amíg a folyosón a következő helyiség felé haladtunk, megálltam megnézni, mit mutogatott a szőke csaj az elöl haladóknak a falon. Egy sematikus térképet találtam ott a szintről, mellette pedig néhány, az idelátogatóknak szánt, képekkel teli plakátot arról, mennyi társadalmilag hasznos tevékenységet végez a cég. Ó, hát persze! Ekkor a folyosó túloldalán nyílt az egyik ajtó, ám még mielőtt bárki kilépett volna rajta, utánaszóltak, hogy várjon. A résnyire nyitott ajtóból aztán jókedvű beszélgetésfoszlányok értek el hozzám. Hallgatóztam egy ideig, de a bentiek olyasmiken poénkodtak, aminek én a felét sem értettem. Viszont oldották a rosszkedvem, hisz végre átláthattam egy kicsit a steril környezeten és a fokozott ellenőrzésen. Azonban tovább időztem ott, mint kellett volna. A folyosó itt derékszögben kanyarodott, és azt hittem, a többiek alig járhatnak csak előttem, ám mire utánuk fordultam a sarkon, már nem voltak sehol. Tétován elsétáltam a következő elágazásig, majd zavartan bámultam a három lehetséges irányba. Most merre? Végül jobbra indultam, feltételezve, hogy arra mentek, de úgy tűnt, tévedtem. Visszafordultam hát, és csendben füleltem, hogy merről hallom meg a vezetőnk hangját, vagy a csoportunk halk, de egyenletes duruzsolását. Ám tök kihalt volt körülöttem minden. A fenébe! Most mi legyen? Tanácstalanul fordultam körbe, aztán elszántam magam, hogy ezúttal balra indulok.
– Segíthetek, kisasszony? – kérdezte ekkor valaki a hátam mögül. – A csoporttal jött?
Megpördültem és túl hirtelen akartam megszólalni. Nem is nem sikerült, helyette csak bámultam a férfi fakó szőke haját, amin világoskéken csillant a lámpák melegfehér fénye. Életemben nem láttam még ilyet, de olyan türkiz színű szemet sem, amibe utána volt szerencsém belenézni. Addig azt hittem, a szőkésvörös hajam és a szeplőim miatt nálam jobban nem sokan lógnak ki a sorból a külsejükkel, de ez a pasas túltett rajtam. Vagy csupán én láttam ezt bele?
– Minden rendben? – vette le a férfi a szemüvegét és kedvesen rám mosolygott.
– Ööö... igen! Persze! – böktem ki zavartan. – Lemaradtam a többiektől és nem tudom merre mentek.
– Jöjjön, akkor menjünk utánuk – ért egészen finoman a hátamhoz, hogy indulásra bírjon, ám az érintése nyomán soha nem tapasztalt bizsergés futott végig bennem.
– Tudja... – kezdtem erre bizonytalanul, hogy észhez térítsem magam – nem szívesen jöttem ide. Úgyis csak a kirakatot mutatják meg nekünk, de azt, ami ténylegesen mögötte van, már nem láthatjuk.
A férfi felém pillantott, majd számomra értelmezhetetlen kifejezés ült ki az arcára. Hosszú ideig nem válaszolt, aztán hirtelen megállt. Én csak pár lépéssel később eszméltem rá erre, akkor viszont megtorpantam és visszafordultam.
– És mondja, mit akar látni? – kérdezte.
– Olyat, amivel valóban foglalkoznak. Ami nemcsak a szép mese, hanem a rideg valóság.
– Értem – komorult el enyhén az arca. – Nézze, ön okos lánynak tűnik... fogadja meg a tanácsom, és ne akarja tudni. Nem olyan jó az, ha túl sokat tud. Hogy is mondta? A kirakat, az ártalmatlan, az való önöknek. A többit elég, ha sejti.
– És ön? – kérdeztem. – Miért dolgozik itt, ha nem szívesen teszi?
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Legalábbis úgy tűnik, hogy nem teszi szívesen – magyarázkodtam.
– Megvan rá az okom – tért ki a rendes válasz elől. – Na, jöjjön, keressük meg a társait!
Azzal újból hozzáért a hátamhoz és ettől megint az a bizsergető érzés szaladt végig a testemben. Nem mozdultam, a férfi pedig kérdőn nézett rám. Elkaptam róla a tekintetem, és letaglózva bámultam a folyosó falát, amikor tudatosult bennem, hogy őrülten kívánom a pasast. Mi a fenét csináljak?! Aztán hirtelen megindultam, hogy meneküljek a helyzetből, mire ő is felvette a gyors lépéseim ütemét. Mondj neki valamit! Beszélgess vele valamiről! Bármiről! Az az előbb is segített.
– Igaz, hogy földönkívülieken kísérleteznek? – böktem ki az első eszembe ötlő kérdést, és lassítottam a lépéseimen.
Egy pillanatnyi csend után a férfi egyszer csak elnevette magát.
– Dehogy! Nem igaz – rázta meg a fejét, majd közelebb hajolt hozzám. – De... embereken... igen – mondta egész halkan.
Bárcsak maradt volna távolabb! Megint ugyanaz az erős vonzalom hasított belém, mikor a fülemhez hajolt. Megőrültem! Ez nincs rendben!
– És miért mondja ezt el nekem? – folytattam a társalgást, hátha az kizökkent az őrült vágyakozásból.
– Érdeklik a földönkívüliek? – kérdezte ő válasz helyett, miközben megállított a folyosó egy újabb elágazásánál és maga felé fordított, hogy a szemembe nézzen.
– Ööö... – hebegtem zavaromban – nem... nem igazán.
– Olvasta azt az egy évvel ezelőtti cikket, ugye?
Bólintottam. Hiszen azt szinte mindenki olvasta, pedig egy kevésbé népszerű, ám addig szavahihető hetilap hozta le.
– És elhitte?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Még hogy földönkívüliek! Mégis honnan szednék őket?
– De azért egy kicsit mégis elhitte – mosolygott rám újból. – Hiszen érdeklődik a dologról.
Nem tudtam, mit reagáljak erre, inkább próbáltam feltűnésmentesen végigmérni őt. Olyan hihetetlenül vonzóvá tette az az átkozott laborköpeny. És ott lógott ki a zsebéből az a fránya szemüveg, ami olyan cefetül jól állt ennek a szőke hapsinak. A különleges színű szemekben pedig a csillogás arról árulkodott, hogy olyan dolgokat tud a gazdájuk, amiktől én még mérföldekre vagyok... és amiket talán soha nem érek majd el. A fene esett volna Jienbe, hogy így beletrafált reggel, amikor az itteni férfiakról álmodozott! De miért indít be ennyire ez a fura pasas?!

A férfi elkapta a pillantásomat és nem volt kérdéses, hogy tudja, mire gondolok. Rettentően zavarba hozott.
– Mennem kéne – sütöttem le a szememet. – Nem gondolja? – kérdeztem pillanatokkal később, mikor ő még mindig nem reagált semmit.
– Vagy... akár... – kezdte egész lassan – ha gondolja... velem is jöhet – hajolt igazán közel a fülemhez és óvatos, de egyértelmű simítással érintette a karomat.
– Hova? – vontam fel a szemöldökömet, mintha nem érteném a célzást, majd távolabb léptem tőle, ám a belsőm már remegett az izgalomtól.
Képtelenségnek tűnt, ami történt. Hihetetlen volt számomra, hogy ez a pasi pár perces ismeretség után már burkoltan kimondta, hogy megdugna, ha én is akarom. Hiszen azt se tudom kicsoda, honnan jött, mit akar! Legalábbis azon túl, hogy a testemet akarja. Ő azonban nem válaszolt a kérdésemre, csak egy félreérthetetlen mosoly ült ki a szája szegletébe.
– Jön? – kérdezte, és a keskenyebbik folyosó irányába fordult.
– Én... – kezdtem, de fogalmam sem volt, mivel folytassam.
Helyette mellé léptem, mikor megindult. Mégis mitől volt ilyen biztos a dolgában? Mintha kétsége sem lett volna afelől, hogy vele tartok.
– Hova visz? – érdeklődtem úgy fél perc múlva halk hangon, mikor becsukódott mögöttünk egy kisebb lépcsőház ajtaja.
– Ne kérdezősködjön. Már az sem szabályos, hogy engedély nélkül bárhova is magammal viszem az épületben. Érje be annyival, hogy olyan helyre, ahol nem zavarnak majd.
– Én nem tudom, hogy ez jó ötlet-e... – álltam meg.
– Vissza akar menni? – fordult erre felém.
– Nem tudom.
– Akkor döntse el – lépett elém és mélyen a szemembe nézett, miközben megfogta mindkét karomat. – Most.
Dehogy akartam én visszamenni! Csak megrémített, hogy ilyen egyszerűen és szinte szó nélkül érte el, hogy hagyjam magam. Mély levegőt vettem. Meg voltam győződve arról, hogy a férfi tudja, mennyire őrülten kívánom őt. Szerintem azt is tudta, hogy már azóta nedvesedtem, mióta eljöttem vele.
– Vigyen, ahová akar – mondtam végül, mire ő széles mosollyal indult tovább.
Nem sokkal később egy kevésbé világos folyosón haladtunk szótlanul egymás mellett, amikor a férfi megtorpant az egyik ajtónál.
– Ez az – jelentette ki inkább magának, mint nekem. – Itt nincs bent kamera – tette még hozzá, amíg egy hosszú számsort pötyögött be a nagyjából szemmagasságban elhelyezett panelen.
Odabent a gyéren megvilágított terem valamiféle raktárhelyiségnek tűnt, de nem volt sem időm, sem kedvem jobban felmérni, hol is vagyunk. Miután becsukta mögöttem az ajtót, a pasi akárcsak odakint, itt is hosszan nyomkodta a számokat a belső panelen.
– Mit csinál? – kérdeztem bizonytalanul.
Mikor befejezte, egy hosszú sípolás után kattant a zár, és a férfi közelebb lépett hozzám.
– Kóddal zártam az ajtót, kártyával nem lehet kinyitni – nézett a szemembe sokatmondóan, és mielőtt még megszólalhattam volna, megcsókolt.
Olyan őrült vágy rohant meg, hogy minden egyéb gondolatom elillant. A férfi pedig finoman a falhoz szorított.
– Szóval mégis jól sikerült – suttogta és nem hagyta, hogy rákérdezzek, miről beszél.
Ajkaimra tapadt és vad szenvedéllyel gabalyodott egymásba nyelvünk. Micsoda őrjítő csók! A pasi keze közben türelmetlenül indult útnak a testemen, a csípőmtől hamar a mellemig jutott, és úgy markolta meg, mintha évek óta nem fogott volna nőt.
– Ne csinálja! – toltam el ekkor hirtelen magamtól.
Túl gyorsan haladt, egy pillanatra egészen megrémített. Nem tudtam, tényleg jó ötlet volt-e beleugrani a dologba, hiszen azzal, hogy bezárkózott velem oda, már egyedül rajta állt, mikor enged ki, és hogy addig mit tesz velem. Ő azonban nem törődve a tiltakozásommal újból megcsókolt, a keze pedig pillanatok múlva a felsőm alatt járt.
– Ne! Hallja? Elég! Mégsem akarom!
Ám ezeket a szavakat pusztán a rémület mondatta velem, odalent ugyanolyan nedves és forró voltam, mint addig is.
– Ne tiltakozzon, ha már ide jött velem – nézett a szemembe. – Vagy tényleg nem akarja? – vonta fel a szemöldökét.
– Én... – kezdtem volna, de erre ő ismét az ajkaimra tapadt.
Ó, de még mennyire, hogy akartam! Hiszen a bugyim már teljesen elázott a nedvemtől, mégis úgy éreztem, hogy ott és akkor nem a megfelelő helyen és időben voltunk. A férfi azonban bizonyosan nem így gondolta. Libabőrös lettem, mikor megéreztem a leheletét a fülem mögött, aztán feltűrte a felsőmet, majd ki is bújtatott belőle. A csípőmre kötött pulóverem ujjait is kibontotta, és hagyta a földre hullani a puha ruhadarabot, amit én utána arrébb is rugdostam, hogy ne legyen útban. Meg voltam még mindig zavarodva attól, hogy az egyik pillanatban csak azon járt az eszem, hogy minél előbb megdugjon a pasas, a másikban pedig nem értettem, hogyan jutottam idáig. Sosem kerültem korábban hasonló helyzetbe, noha voltam már nem egy férfival előtte, de egyikkel sem veszítettem el ilyen őrült módon a fejem. Még mindig próbáltam összeszedni a gondolataimat és leállni, ám reménytelennek tűnt a dolog. Nem is tudom, miért akartam ennyire szabadulni. Talán a kiszolgáltatottságon túl megijesztett az is, hogy képtelen voltam ellenállni neki.

A férfi közben kigombolta a nadrágomat és lehúzta rajta a cipzárt.
– Várjon! – böktem ki hirtelen, mikor elkezdte letolni rólam.
– Mire? – kérdezte ő, aztán a szemembe nézett. – Minek magázódunk még mindig?
Én erre csak megráztam a fejem, hogy nem tudom.
– Szóval mire várjak? – mosolyodott el.
– Nem tudom. Nem értem, mi van velem. Én nem szoktam így...
– Sss – tette a szám elé a mutatóujját. – Ne törődj vele, csak élvezd.
– De én...
– Állíts le, ha nem akarod – vágott a szavamba, majd kibújtatott a nadrágomból és a bugyimból.
Képtelen voltam bármit tenni ellene, pedig talán akartam... valahol az elmém megfoghatatlan mélységeiben. Feladtam végül, és inkább levettem a melltartómat is, majd a férfi öve után nyúltam. Ő ledobta magáról a laborköpenyt, miközben én a nadrágját toltam lejjebb, hogy kiszabadíthassam a farkát. Felsóhajtott, mikor aztán a markomba fogtam a meredező férfiasságot és húzogatni kezdtem rajta a bőrt. Olyan veszettül keményen állt! Másra se bírtam gondolni, mint hogy végre bennem legyen. A férfi közben megszabadult a pólójától is, én meg ámulva néztem az elém táruló látványt. Sokkal kidolgozottabb felsőtest került a szemem elé, mint amire számítottam. Ó, micsoda pasi! Túl szép volt az egész, hogy igaz legyen. Nem, ilyen nincs! Tuti, hogy mindjárt felébredek és rájövök, hogy elaludtam azon az átkozott villamoson...
– Tényleg nem tud senki bejönni? – kérdeztem hirtelen, mikor ráeszméltem, mennyire nekivetkőztünk mindketten.
– Alig tízen ismerik ezt a kódot a több száz dolgozóból. Nincs is itt semmi, amiért pont ők pont ide jönnének.
– Te valami különleges ember vagy itt?
– Nem. De tudok egyet s mást, amit nem kéne.
Szóval mégis különleges volt, csak nem úgy, ahogy elsőre gondoltam. Ő nem törődött tovább a kérdésemmel, inkább magához rántott és a lábaim közé tette a farkát. Mégis mire várt még? Miért nem lökte belém rögtön?
– Tedd belém! – álltam lábujjhegyre.
Ő erre hüvelyemhez igazította férfiasságát, és határozott mozdulattal tövig is tolta. Olyan könnyedén csúszott belém, olyan jó volt, olyan izgató, olyan őrületbe kergető! A férfi megemelt, én meg átkulcsoltam a lábammal a derekát, mialatt a falnak döntötte a hátamat. Eszeveszett gyorsasággal kezdett mozogni bennem. Az egész testem bizsergett, ahogy a kemény hímtag ki-be járt hüvelyemben. A pasi nyakába fúrtam az arcomat, körmeimet egészen a hátába vájtam, annyira erősen kapaszkodtam belé. Rettentően nedves és forró voltam odalent. Már-már úgy éreztem, megszűnök létezni, egyedül az az őrjítő kéj tartott eszméletemnél, amit ez a férfi okozott nekem a farkával.
– De rég vártam erre! – zihálta ő, majd felnyögött, mikor rászorítottam a férfiasságára. – Csináld még! – lökte belém utána még erősebben a farkát, én pedig tettem, amire kért.
– Nyomd mélyebbre! – tört ki belőlem, miközben én is a levegőt kapkodtam.
Szorítottam őt, ahogy csak bírtam, ám abban a testhelyzetben kényelmetlenebb volt, mint ha meg tudtam volna támasztani magam rendesen valahol. Mozgolódni is kezdtem, hátha valahogy jobb lesz, de nem lett.
– Tegyél le! – kértem aztán.
Kicsúszott belőlem a férfi, mikor a földre eresztett. Ettől mérhetetlen kín lüktetett az egész testemben, amin úgy éreztem, kizárólag az ő hímtagja enyhíthet. Csak az járt a fejemben, hogy újra magamban akarom érezni. Megcsókoltam hát a pasit és hozzásimultam.
– Dugj még! – suttogtam a szájába.
Ő megfordított, én pedig megtámaszkodtam a falnál, miközben hátrébb toltam felé a fenekem. Megmarkolta a csípőmet és megint belém tolta a farkát. Könnyedén csúszott vissza hüvelyembe, ezúttal még mélyebbre érve, mint előtte. Remegett a testem a kéjtől, a tudatom teljesen kikapcsolt, nem voltam ura a tetteimnek, azt sem tudtam már hol vagyok. Olyan hangosan nyögtem, hogy a férfi befogta a számat és arra kért, legyek csendesebb, noha ő maga sem volt épp halk. Imádtam, hogy annyira élvezi, ahogy újra és újra rászorítok a férfiasságára. Teljes önkívületben mozdultam együtt a hapsival, és azt kívántam, bárcsak örökre bennem maradna. Aztán a külvilág mégis kezdett beszivárogni az elmémbe. Éreztem a homlokomon legördülő izzadságcseppeket, amiket a szemöldököm tartóztatott fel, az izmaim egyre csak fáradtak, néhol már égtek a megerőltetéstől, a szám kiszáradt, a vérem a fülemben dobolt. A férfi aztán lassított az ütemen, de egyáltalán nem bántam, mert cserébe sokkal erőteljesebben nyomakodott belém. Egészen rám hajolt, hogy kényelmesen nyúlhasson lábaim közé. Hihetetlen érzékkel találta el utána, hogyan simogasson, hogyan izgasson. Ujjaival úgy játszadozott csiklómon, mintha mindig is ezt csinálta volna velem. Könnyűszerrel megadta ezzel a végső löketet az orgazmushoz. Mikor megfeszült a testem, ő a nyakamba csókolt, majd szabad kezével újból befogta a számat. Teljesen elveszítettem a valóságot, megszűnt számomra létezni a külvilág, és szétáradt bennem az a fájdalmas, mégis gyönyörteli érzés, amit már rég nem éltem át férfival.

Amint lecsengett az orgazmusom, a pasi megint gyorsabban kezdett mozogni bennem, én meg csak tehetetlenül lihegtem és próbáltam összeszedni magam. Hisz ő még nem ért a csúcsra, kedvezni akartam neki azzal, hogy befeszítem odalent az izmaimat. Hadd élvezze a farkára simuló hüvelyem szorítását, ami korábban is olyan egyértelműen bejött neki. Nehezen ment már az izommunka, de tudtam, hogy a férfi is hamarosan elélvez. Vajon eddig csak visszafogta magát? Ő volt az első, aki nem előzött meg a kielégüléssel.
– Ne élvezz belém! – nyögtem aztán rémülten, mikor megfeszült a teste, a férfiassága meg lüktetni kezdett bennem.
Neki azonban esze ágában sem volt kivenni belőlem a farkát.
– Nem vagyok ember – mondta levegő után kapkodva –, nem leszel terhes tőlem – és már éreztem is, hogy ezután eláraszt odabent meleg spermájával.
Egy pillanatra lefagytam a szavai hallatán, utána mégsem tudtam, hogy dühös legyek-e vagy döbbent. Végül csupán zavartan hallgattam, ahogy lenyugodott a légzése, majd mikor az ernyedő férfiassága kicsúszott belőlem, rávettem magam, hogy megszólaljak. De olyan hirtelen vettem levegőt, hogy leszippantottam a nyálam és köhögésbe fulladt a dolog.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi a hátamat veregetve, aztán maga felé fordított.
– Te most hülyének nézel engem? – kérdeztem válasz helyett, miután végre összeszedtem magam.
– Nem – rázta meg a fejét. – Tényleg nem vagyok ember. Ha erre gondolsz.
– Na jó, ez nem vicces!
– Ez nem vicc – vigyorgott.
– De akkor mi vagy, ha nem ember? Földönkívüli? Vagy mi a fene?!
– Dehogy! – nevetett. – Nagyon is a Földről jöttem. Egy párhuzamos világ Földjéről. Igaz, mi másképp hívjuk, de ugyanez a bolygó, ugyanezen a helyen.
Erre szaladt csak igazán magasra a szemöldököm.
– És ott nem emberek élnek? – böktem ki aztán zavartan.
– Nem.
– De... akkor... ez... – mutattam végig rajta – ez nem az igazi külsőd?
– Nem, nem az. De ez egy tartós átalakítás eredménye. Egyelőre nem tudom magamra ölteni a valódi külsőmet.
– És legalább hasonlítotok ránk? Vagy valójában valami soklábú izé vagy, mint egy polip? Vagy valami óriási ászka? Vagy... nem is tudom... – de inkább nem folytattam, mert a hátam is borsódzott az újabb és újabb ötleteimtől.
Azt hiszem, leplezetlen undor ülhetett ki az arcomra, ahogy még ezernyi lehetőség átfutott az agyamon. A férfi azonban őszinte nevetésben tört ki.
– Nyugi, hasonlítunk. Külsőre mindenképp. Ha nem is nézünk ki embernek, de a testfelépítésünk olyan akárcsak a tiétek.
– És a szex? Azt ti is így csináljátok?
Ő csak bólintott.
– És biztosan nem ejthetsz teherbe? Hiszen most emberi tested van – böktem felé.
– Ez csak külső átalakítás – vágta rá.
Erre egyre furcsábban bámultam a szemébe, ő viszont teljes nyugalommal öltözni kezdett.
– És miért nem bírtam ellenállni neked? – kérdeztem enyhe gyanakvással a hangomban. – Ilyen őrült vágyat még sosem éreztem.
– De jó volt, nem? – vigyorgott rám válasz helyett.
– Mit csináltál velem?
– Veled semmit – mondta, miközben begombolta a nadrágját.
– Akkor?
– Eleinte csak a külsőmet alakítottam emberivé. Így elvoltam egy darabig, de túl fiatal vagyok ahhoz, hogy szex nélkül éljek évtizedekig, úgyhogy nemrég mélyebben is belepiszkáltam a szervezetembe. Tudod, hormonok, illatok, egyebek... hogy működjön valami vonzalom is veletek emberekkel. Azt hittem, nem sikerült jól elsőre, mert másoknál még nem hatott. De úgy tűnik, pár dologban talán kicsit túllőttem a célon – húzta újra széles mosolyra a száját. – Végül is nem tudom, mit vártam, hova siettem, hiszen ti sem botlotok minden sarkon olyan emberekbe, akiket vonzónak találtok – vonta meg a vállát.
– Akkor se kellett volna belém élvezned! Mi van, ha az emberi tested is túl jól sikerült?
– Ugyan már! – intett le. – Nyugodtan keress meg, ha megtörténne a lehetetlen – mosolygott még mindig. – És egyébként is szívesen látnálak újra – hajolt hozzám, hogy szenvedélyesen megcsókoljon.
– Nem is tudom... – toltam el utána magamtól – én... ööö...
– Én Trhex vagyok – akasztott meg aztán a szavak keresésében –, bár itt nálatok más nevet használok. Téged hogy hívnak?
– Yun – böktem ki enyhe fáziskéséssel.
– Nem öltözöl fel? – kérdezte végigpillantva a még mindig meztelen testemen.
– De! – kaptam észbe.
Ahogy mozdultam, éreztem, hogy kifolyik belőlem a spermája, így először zsebkendőt halásztam ki a nadrágom zsebéből és letöröltem magamról. Akárcsak a haja csillogása, ez is világoskék volt. Ilyet még életemben nem láttam! Tényleg igazat mondott, hogy nem ember és nem ejthet teherbe?
– Te tényleg nem vagy ember? Nem csak hülyítesz? – kérdeztem miután belebújtam a bugyimba, majd a nadrágomba.
– Gyere ide! – húzott ekkor magához nevetve. – Lazíts... – mondta halkan, miközben kezei közé fogta a fejem. – Hunyd le a szemed... – suttogta és láttam, hogy ő is ezt teszi.
Megtettem hát én is, a férfi pedig hozzám hajolt és homlokát az enyémnek döntötte. Kellemetlen áramlat futott végig a csontjaim mentén, aztán mintha az agyam és a testem közötti kapcsolat megszűnt volna. A fejemben egyre erősödött egy rettentő rossz és teljesen megfoghatatlan érzés. Olyan volt, mintha álmodnék, de egyáltalán nem álltak össze képek, csupán villanások és érzések kezdtek mind zavaróbban kavarogni elmémben, egyre jobban kiszakítva engem a realitásból. Trhex ekkor lassan és halkan beszélni kezdett.
– Hagan Yun, 2020. július második napján, éjfélkor születtél. Huszonnégy éves vagy, evolúcióbiológiát tanulsz a Kant Egyetemen. A családod vidéken hagytad, egyedül költöztél a fővárosba. Gyerekkorodban... csúfoltak a vörös hajad és a szeplőid miatt. Megverted ezért az osztályodban a legnépszerűbb fiút. Tizenöt évesen feküdtél le először... egy nálad hét évvel idősebb sráccal. Tegnap este a zuhany alatt elégítetted ki magad. Előttem pedig... fél éve nem szexeltél már. Nem vagyok az eseted – nevetett halkan. – A sötét hajú, zöld szemű férfiakat szereted. A Loratz úton laksz... szereted az almát... utálod a hideget... Jien a legjobb barátnőd... szeretnél egy macskát. Szeretsz regényeket olvasni. Tegnap pedig hat körül kibőgted magad az egyiknek a végén, aztán egész este nem vetted fel senkinek sem a telefont. Ma azt hazudod majd nekik, hogy tanultál és nem vetted észre. Ötödik napja, hogy elfelejted megöntözni a növényeidet. Ki akartad festeni mára a körmeidet, de nem jutott rá időd. Ma reggel... csak a teád felét ittad meg. Éjjel meg azt álmodtad, hogy nagyhatalmú varázsló vagy és megfagyasztod a Földet – itt újból halkan nevetett, majd elhallgatott egy rövid időre. – Folytassam még? – kérdezte, és éreztem a hangján, hogy még mindig mosolyog közben.
– Ne! – nyögtem aztán hirtelen. – Ez bőven elég volt!
Nem akartam, hogy tovább időzzön a fejemben. Nagyon rossz érzés volt. Ahogy az is, hogy nem tévedett semmiben sem. Hogyan képes bármit kiolvasni az agyamból? Ő ekkor elengedte az elmémet, és ellépett tőlem. Megszűnt a furcsa érzés, ami addig borzolta minden idegszálamat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ám mikor aztán kinyitottam a szemem és Trhexre néztem, megint megrohant a vágy.
– Akarod még egyszer? – vonta fel ő a szemöldökét.
– Mennem kéne – pillantottam el oldalra zavartan. – A többiek már szerintem rég hazamentek.
– Akkor nem mindegy már?
– Neked nincs dolgod?
– De, igazából lenne – vallotta be enyhe fintorral az arcán, mégis derűsen. – Gyere, kikísérlek. A cuccaid hol vannak?
– Nem tudom. Valami tárgyalóféleségben tettük le reggel.
– Akkor mindjárt leszólok a portára és kiderítem.
Bólintottam, ő meg bepötyögött egy hosszú kódot az apró panelen, azután kattant az ajtó zárja.
– Várj! – mondtam hirtelen magamat is meglepve, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
– Mi az? – fordult felém.
Válasz helyett azonban csak elkaptam a köpenyénél, magamhoz rántottam és megcsókoltam.
– Odakint ezt már úgysem csinálhatjuk, nem? – vigyorogtam rá, ő pedig magához szorított és vadul ajkaimra tapadt.
– Ha nem akarod, hogy még egyszer megdugjalak, akkor most elég! – tolt el végül magától nevetve, de éreztem, hogy közel járt ahhoz, hogy még egyszer lerángassa rólam a ruháim és őrült módon a magáévá tegyen.

Ahogy kiléptünk a folyosóra, Trhex előhalászta a mobilját a nadrágzsebéből és telefonálni kezdett. Pillanatokon belül megtudtam, hogy mindkét csoportunk fél órája elment már, engem meg szó szerint ittfelejtettek. Pár perce adta csak le a portára a táskámat és a kabátomat az egyik csoportunk vezetője, amikor észrevette, hogy a tárgyalóban maradt.
– És nem keresnek, ha csak így ittmaradtam? – kérdeztem. – Bármerre kószálhatnék.
– Ha az élesebb szemű biztonsági őr van szolgálatban, akkor már réges-rég tudja, hogy együtt vagyunk. És ő hajlandó is szemet hunyni ártatlanabb szabályszegések felett.
– Te pedig szerintem biztosra tudod, hogy ő van szolgálatban. Különben nem vittél volna sehova – néztem Trhex türkiz színű szemébe, aztán el is kaptam róla a tekintetem, mert teljesen belepirultam a hirtelen támadt gondolataimba.
Ő átkarolta a derekamat, majd a fenekemre csúsztatta a kezét és finoman megtolt, hogy szaporábban szedjem a lábam.
– Igyekezzünk, mert már túl sokan tudják, hogy velem vagy és nem szeretném, ha kellemetlen kérdéseket tennének fel nekem.
– Melyik része lenne kellemetlen? – sandítottam erre rá.
– Hát... ha ki kell magyarázni, akkor mindegyik – eresztett meg egy vigyort felém, aztán arca megkomolyodott és halkabb hangon folytatta. – Nem szabad külsősöket engedély nélkül sehova sem bevinnünk, raktárhelyiségbe sem. Nem szeretném, hogy kiderüljön, hogy olyan kódokat is ismerek, amikhez nem kaptam hozzáférést. A szex része meg... nem tudom, hogy arra mi vonatkozik, de biztosan nem díjaznák, ha kiderülne.
– Miért mondod el nekem ezeket? Miért bízol meg bennem? – kérdeztem, de ránézni nem akartam. Zavarba hozott volna.
– Megbízom benned. Örülj neki – pillantott rám sokatmondóan.
Ekkor megérkeztünk a recepcióhoz vezető üvegajtóhoz, ő pedig nyitotta a kártyájával. Mikor az ajtószárnyak szétnyíltak előttünk, Trhex előre engedett, majd a pulthoz kísért. Amíg aztán én az egyik kifogástalan öltözékben feszítő, fiatal recepciós lánytól megkaptam a cuccaimat és öltözni kezdtem, addig ő a másiktól egy jegyzettömböt kért. Felírt valamit a céges logóval ellátott papírra, majd a kezembe adta, mikor hivatalos hangon elköszönt tőlem.

***

Gondolataimba mélyedve bámultam ki a szupergyors villamos ablakán és a lábamat próbáltam lóbálni a rohadt kényelmetlen ülésen. Ujjaim között forgattam a papírlapot, amire Trhex írta fel nekem a számát egy sokkal emberibb név kíséretében.
Mi volt ez az egész? Tényleg megtörtént? Tényleg nem vett hülyére a pasi?
A fenének van szüksége más világból jött lényekre! – gyűrtem össze hirtelen a papírt a markomban, de aztán éreztem végigfutni azt a fura bizsergést a testemben. Hányszor fogom még ezt felidézni, mire majd felhívom a pasit? Kisimítgattam végül a lapot és beírtam a mobilomba a kapott számot, majd próbáltam elterelni a figyelmem a vágyról, ami ismét kíméletlenül feléledt bennem.