Figyelmeztetés: A történet meghatározó eleme a szexuális erőszak!

Nhoura másnap hűvös reggelre ébredt. Borult volt az idő odakint, esőillat kúszott be a törött ablakokon. Az Emberevőt nem látta sehol a csarnokban. Kihasználva a lehetőséget, felült és megvizsgálta a lábán a kötelet. Megpróbálta kibontani a csomót, de amint hozzáfogott, mintha áramütés érte volna. Felszisszent, aztán újra próbálkozott, de ugyanazzal az eredménnyel. Végül harmadszor is ugyanúgy járt. Csalódottan ejtette az ölébe sajgó kezeit. Nem elég, hogy a démonfajzat túlságosan erős volt, de mellé még kellően elővigyázatos is. Nem fogja egy egyszerű csomóval magára hagyni, amit simán kibonthat. Nem is gondolta ennyire ostobának, de egy próbát azért megért.

Megtörten bámult körbe a csarnokban. Valaha ezen a környéken üzemek és gyárak működtek. Ebben az épületben is valaminek a gyártása folyhatott. Valami nagy dologé. Odafentről, a magasból fém kampók és csigák lógtak, mellettük sínek vezettek különböző irányokba a szintén fémből készült tető alatt. Az oldalfalak téglából épültek, a lemállott vakolat ezt egyértelműen felfedte megannyi helyen. Az óriási ablakok drótüvege több helyen is kitörve engedte be a kinti hideget, mégis kevésbé volt huzatos a hely, mint amilyennek első ránézésre lennie kellett volna. Vajon a démonfajzat képességeinek köszönhetően? Az ő fajtájának és a hozzá hasonlóknak nemcsak fizikai erőből jutott bőven, hanem más képességekből is. Nhoura megborzongott a tudattól, hogy egy olyan férfi tartja fogva és használja a testét, aki ellen abszolút semmi esélye nem volt. És bár addig még nem bántotta az erőszakos szexen túl, mégsem lehetett biztos benne, hogy ez később is így marad. Abba pedig bele sem mert gondolni, hogy ha teherbe ejtette, milyen sors vár majd rá.

Az Emberevő aztán előbb tért vissza, mint várta. Vállán két kisebb termetű, döglött állatot hozott. Elég undorítóan néztek ki ahhoz, hogy Nhoura ne akarja tudni, hogy mik voltak. Azonban, ha elkerülni vágyta az éhhalált, valószínűleg ezeket is szó nélkül megeszi majd. Röhejesnek érezte magát, hogy azelőtt még a vegetáriánusságot fontolgatta. Röhejesnek érezte a régi világ minden emberi gőgjét. Büszkék voltak az évezredek alatt elért ipari, gazdasági sikereikre, a fejlett tudományukra, technológiáikra. Egekbe magasztalták a civilizált életüket. Aztán minden, amit oly régóta ismertek, megszoktak, szerettek, mindössze két év alatt összeomlott. Több évezred sikersorozata hirtelen derékba tört, és a régi világ romjain próbáltak boldogulni.

A nagy rengés pont Nhoura tizenötödik születésnapján történt. Senki nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, mint bármely más földrengésnek. Bár bejárta a hír a világot, mégsem vert különösebb visszhangot. A furcsa kísérőjelensége pedig még annyit se. Túlságosan zavarba hozta az embereket, hogy nem tudtak rá értelmes magyarázatot adni. Beszéltek felszín alatti vulkánkitörésről, föld alatti gázok felszínre töréséről, majd igen hamar már földönkívüliekről, aztán Isten büntetéséről, meg egyéb eszement dolgokról. A média azonban meggyőzte a többségüket arról, hogy a felhők hamarabb feloszlanak, mint gondolnák. Hogy a kormányok, a szakemberek, a tudósok és kutatók tudták-e, mi vár az emberiségre, az sosem derült ki. Hamis biztonságban érezte magát mindenki. Legyőzték a legfenyegetőbb betegségeiket is, nem volt okuk aggódni sem a közeli, sem a távoli jövőjüket illetően. Azt hitték, a kezükben tartották az irányítást. Aztán jött a pofára esés.

Nhoura a káosz és menekülés közepette elhagyta a családját. Nem akarta látni, ahogy bárki is meghal közülük. Titokban osont el mellőlük egy éjszaka, csupán egy rövid levelet hátrahagyva. Nem bánta meg. Messzire jutott keletről, egészen átszelte az Északi-kontinenst. Nem tudta, hova tart, nem tudta, mit akar. Sehol sem talált olyan helyet, ahol érdemes lett volna maradnia. Mindenhol csak a pusztulást látta, az éhes, rettegő, erőszakos, bármire hajlandó embereket. Az elfajzottak pedig egyre többen lettek, egyre agresszívabbá váltak, sokuk pedig egyre őrültebbé is. Senki sem értette igazán, hogy mi folyik a világban. Ahogy aztán teltek az évek, az egyszerű emberek belefásultak, feladták, és csak vegetáltak, ahogy tudtak. Kevesen maradtak, akik hittek abban, hogy valaha jobb világ jöhet még rájuk.

Amíg Nhoura azon gondolkozott, hogyan is jutott idáig, és hogyan szabadulhatna, vagy szabadulhatna-e egyáltalán a lepusztult csarnokból, addig az Emberevőt bámulta, aki nem messze tőle köteleket bogozott ki, majd utána nekiállt egy nagy kést élezni. A lány remélte, hogy ezek az előkészületek az elejtett állatoknak szólnak. Megborzongott, aztán elterelte a gondolatait. Most adódott először alkalma, hogy jobban megnézze ezt a kicsit sem bizalomgerjesztő néven ismert démonfajzatot. Ritka volt a fajtája errefelé, félt is tőle mindenki, pedig egész emberi külseje maradt az elfajzottak többségéhez képest. Férfiasan erőteljes vonásai, szívósan izmos teste akár kellemes látvány is lehetett volna. Barna haját valószínűleg csak megkurtította néha, erről árulkodtak a különböző hosszúságú tincsei. Arcán többnapos borosta volt a bozontos szakáll helyett, ami mostanra megszokottá vált a férfiak többségén. Talán többet törődött magával, mint sokan mások a környékben. Nhoura számára abszurdnak hatott a megállapítás, de nem tűnt annyira veszélyesnek. Határozottan nem. Egyáltalán nem ilyennek képzelte, mikor először hallott róla.
- Mit bámulsz? - förmedt rá hirtelen a férfi.
A lány elkapta róla a tekintetét és nem válaszolt. Az Emberevő figyelte őt egy darabig, majd a kést letéve hozzá lépett.
- Napi kettő - mondta. - Cserébe azért, hogy etetlek.
- Nem kell a kajád! - vágta rá Nhoura.
- Éhen akarsz halni? Így is gebe vagy már.
- Inkább, mint hogy naponta kétszer megerőszakolj!
A férfi felnevetett. Hirtelen leguggolt, belemarkolt a lány hajába, aztán durván megcsókolta.
- Romantikázni akarsz? - kérdezte, miközben hanyatt lökte.
- Hagyjál!
- Ez a mai első - kapta el fél kézzel Nhoura torkát, és erősen megszorította.
Ő kétségbeesve vájta körmeit a férfi karjába, de az nem reagált rá. Helyette lerángatta róla a nadrágját meg a bugyiját.
- Ne! Ne csináld! Fáj mindenem! Kérlek! Könyörgöm...
De a démonfajzatot nem hatották meg a kétségbeesett szavak.
- Nedvesedj rendesen és kevésbé fog fájni - mondta érzelemmentes hangon.
- Ne! Kérlek, ne tedd ezt velem! Legalább hadd jöjjek rendbe előbb.
- Minek? - röhögte ki a férfi. - Úgyis szétkúrlak újra.
- Ne... - telt meg könnyekkel a lány szeme - ne, ne, ne! Engedj el! Hagyj békén! Vagy inkább ölj meg!
- Majd talán arra is sor kerül. De előbb addig duglak, amíg rád nem unok! - nézett rá vad tekintettel.
- Nem akarom... - bőgte el magát Nhoura.
A démonfajzat ekkor elkapta, és hasra fordította a sírástól rázkódó, vékony női testet. Elővette a farkát és könyörtelenül az előző nap meggyötört hüvelyébe erőltette. Elégedetten nyugtázta, hogy a lány gyorsan alkalmazkodott, mert már eléggé nedves volt ahhoz, hogy ne kelljen semmiféle izgatással foglalkoznia. Úgyhogy csak mozgott benne őrült sebességgel. Időközben Nhoura felhagyott a sírással, és hangtalanul tűrte az erőszakot, ami ezúttal csak egy gyors menet volt. A férfi nem érzett kedvet egy hosszabb dugáshoz. Miután végzett, elégedetten nézte, ahogy a farka nyomán egy nagy adag sperma folyik ki a lányból.

Felhúzta a nadrágját, majd leguggolt hozzá és eloldotta a kötelet a lábán. Nhoura csodálkozva vette tudomásul, hogy látszólag visszakapta a szabadságát. Ám az első lelkes gondolatai után kijózanította magát. Biztosan más módon tartotta maga mellett a férfi. Kedveszegetten gömbölyödött össze a fekhelyén és húzta magára a takarót. Nem akart megmozdulni, nem érzett magában lelkierőt semmihez sem, hiába a nagyobb szabadsága. Percekkel később meghallotta a démonfajzat lépéseit felé közeledni. Mikor megállt előtte, ő nem akarta kinyitni a szemét.
- Hé, te lány... - szólította meg.
- Mit akarsz? - nézett mégis rá vonakodva.
- Kimehetsz az épületből - kezdte az Emberevő -, de ne túl messzire. A csarnok mögött van néhány ehető növényféle. Ott pedig - mutatott az egyik sarokba, ahol több edény és egy nagyobb műanyag hordó állt - ihatsz és megmosakodhatsz, ha akarsz. Esővíz és elég hideg - tette még hozzá, aztán a lány mellé dobott valami ruhát. Nadrág, mert a tied elszakadt. Nem csoda, ha fázol - magyarázta aztán a csodálkozó tekintetére válaszul.
Nhoura úgy érezte, talán mondania kellett volna erre valamit, de nem akarta megköszönni, mert biztos volt benne, hogy a férfi csak azért törődött vele, hogy szexre alkalmas állapotban tartsa. A démonfajzat aztán szó nélkül otthagyta, és a megölt állatokkal kezdett foglalkozni. Nhoura csendben kelt fel és indult meg az imént mutatott irányba. Nem vett magára alul semmit, hagyta, hogy a sperma végigfolyjon a lábán, hiszen úgyis mindjárt lemossa magáról. Az edények csordultig voltak vízzel. Beleszagolt az egyikbe, de nem érzett rajta semmilyen fura szagot, mint általában a vizeken, amikhez addig hozzájutott. Szóval esővíz. Vajon honnan volt a démonfajzatnak annyi? A legutóbbi viharban nem esett olyan sok. Vagy talán a fejük feletti nagy tető volt a kulcsa annak, hogy ennyit tudott összegyűjteni? Végül csak megvonta a vállát, hiszen lényegtelen kérdés volt. Ledobta a felsőjét, közben az Emberevő felé sandított. A férfi őt nézte. Feszélyezte a dolog, így inkább hátat fordított neki, és megpróbálta kizárni elméjéből a kellemetlen gondolatokat. Utálta, hogy a testét vizslatta, utálta, hogy hozzányúlt, utálta, hogy már többször is beleerőltette a farkát. A gyomra görcsbe rándult, amikor arra gondolt, hogy minden alkalommal bele is élvezett. Nem akart teherbe esni tőle, de minden esélye megvolt rá. Mihez kezd, ha ez bekövetkezik?

Mikor tisztán és teljesen meztelenül ment vissza a többi ruhájáért, az Emberevő már nem törődött vele. Így Nhoura fordult még egyet és a bugyiját is igyekezett kimosni, hogy ne a démonfajzat spermájától keményre száradtan kelljen magára vennie. A kapott nadrág bár enyhén nagy volt rá, de a csípőjéről nem esett le, a másik szakadtból meg tépett hosszában egy darab anyagot, amivel öv helyett megkötötte magán. A délelőtt ezután eseménytelenül telt. Odakint megállás nélkül esett a permetszerű eső, odabent pedig sült hús szaga terjengett a levegőben. A lány gyomrába erőteljesen mart az éhség, alig várta, hogy újra ehessen. Még pár pillanatig szerencsésnek is érezte magát, hogy a démonfajzat kezei közé került, hiszen általa könnyedén jutott ételhez és tiszta vízhez. Sokkal könnyebben, mint mikor magára volt utalva. A kellemes érzéseit azonban hirtelen váltotta fel az undor. Önmagától, a gondolataitól. Ha pusztán arról lett volna szó, hogy az ételért olykor a testével fizet, hát azzal még egész könnyedén megbékélt volna. Ám az Emberevő fogva tartotta, elvette a szabadságát, és kedvére használta a testét, amikor csak akarta... úgy, ahogy akarta. Hogyan lehetett ez számára akár egyetlen másodpercig is rendben? Nhoura nem hitte, hogy a férfi tartani fogja magát a napi csupán két alkalomhoz. Ettől aztán úgy indult meg hirtelen a csarnokban, mintha a gondolatai elől menekülne. A démonfajzat nem törődött vele, hogy elkódorgott a közeléből, hiszen még az épületből is szabad kijárást engedett neki. Így hát Nhoura végigbámészkodta a sok lim-lomot, a rozsdaette szerszámokat, talált egy halom régi, többször elázott, megsárgult újságpapírt is. Automatikusan nyúlt értük, de aztán inkább elkapta a kezét, mielőtt megfogta volna a legfelsőt. Nem akarta látni a régi világot. Ezeken a papírlapokon pedig alattomosan vártak a megkopott betűk arra, hogy valakiben kegyetlen emlékeket ébreszthessenek. A lány megrázta a fejét, és megsemmisülten továbbsomfordált. Idővel, megfeledkezve magáról, bemászott a munkaasztalok alá, hogy végigbogarássza a felhalmozott cuccokat. Nem volt különösebb célja, egyszerűen csak le akarta kötni valamivel a figyelmét. Az idő így gyorsan telt, az éhség pedig újult erővel támadt a gyomrára, majd végül visszahajtotta az Emberevő közelébe. Nhoura úgy érezte magát, mint egy kunyeráló háziállat. Ám nem törődött ezzel, mert enni akart, az étel pedig a démonfajzatnál volt. Ő aztán, mikor elkészült, a lány elé tolta a húst, ami ezúttal lényegesen több volt, mint előző este.

Nhoura azokban a percekben nem haragudott az Emberevőre, hiszen a ritka kellemes dolgok közé tartozott, ha jóllakhatott. A démonfajzat nem éheztette, bár simán megtehette volna. Talán mégsem volt annyira érzéketlen, mint amilyennek mutatta magát. Nhoura újból megrökönyödött a saját gondolatain. Megrázta a fejét, és megpróbálta helyretenni a tényeket. A férfi fogva tartotta, többször is erőszakkal megdugta, és valószínűleg még közel sem volt vége a dolognak. Minden egyebet pedig azért csinált, hogy ezt az állapotot hosszan fenntarthassa. Látta rajta, mennyire élvezte a szexet. Nem az erőszakot, hanem azt, ahogy dughatta őt. Úgy tűnt, valamivel nagyon felizgatta újra és újra. Az is lehet, hogy tényleg sosem szabadul mellőle. Megtört sóhaj szakadt fel a lányból, majd letette a tányért, és szinte kimenekült a csarnokból.

Miután többször is körbejárta az épületet, lekuporodott a nagy kapu mellett a földre. Az eső a tető szélétől alig ért be a fal mellé, így nem ázott túlzottan. A szürke tájat bámulta. A régi gyártelepen burjánzott a növényzet, tele volt szúrós és mérgező bokrokkal, de itt-ott látott régi, ám már hosszú ideje kivadult haszonnövényeket is. Vajon a hátsó részre az Emberevő gyűjtött össze annyi ehető növényt? Ott nem is találkozott mérgezőkkel. Talán megkérdezi tőle, ha kedve lesz hozzá, bár nem igazán akart beszélgetni vele. A borult idő miatt aztán hamarabb kezdett sötétedni. Nhoura összeszedte magát, majd visszavonult a csarnokba. Nem szeretett sötétben odakint lenni, noha kevésbé leselkedett rá veszély az Emberevő mellett, hiszen senki nem mert a közelébe merészkedni, mégis jobban érezte magát fedett helyen, falakkal körbevéve.

Ahogy kedvetlenül fészkelődött ültében a fekhelyén, észrevette, hogy a démonfajzat őt figyeli. Nem akart tudomást venni róla, ám a férfi megindult felé. Biztos jött behajtani rajta az aznapi második dugást.
- Meg se próbálsz elszökni? - kérdezte, mikor odaért hozzá.
- Minek? Úgyse sikerülne - vonta meg a vállát Nhoura. - Nem ismerem a képességeidet, de a te fajtádnak jutott bőven.
- Látom, van eszed - guggolt elé a férfi, és a szemébe nézett.
- És mit érek vele?
- Tovább maradsz életben, mint mások.
- És azzal mit érek?!
Az Emberevő felvonta a szemöldökét, majd rögtön utána gúnyosan elvigyorodott.
- A kedvemre tehetsz vele.
A lány felhorkant, majd tüntetőleg elnézett róla. A férfi erre elkapta az állát, és határozottan maga felé fordította a fejét.
- Még hátravan a második... - mondta vészjósló hangon. - Úgy elintézlek, hogy lábra se bírj állni utána!
Nhoura dacos tekintettel fogadta a fenyegető szavakat, de belül már remegett, mert biztosra vette, hogy igaza lesz a démonfajzatnak.
- Gyerünk, vetkőzz! - utasította aztán a férfi, miközben felállt.
Nhoura tiltakozni vágyott, ahogy a megkínzott hüvelyére gondolt, de végül nem tette. Csak ült ott továbbra is tétlenül és bízott valamiféle csodában, hátha megússza ezt az alkalmat. A férfi közben megszabadult a saját ruháitól. A farka már keményen ágaskodott. A lány fájdalmas arckifejezéssel nézett el róla.
- Kérlek... - kezdte volna, de a démonfajzat nem hagyta, hogy befejezze.
- Azt mondtam, vetkőzz! - parancsolt rá.
- Én...
- Nem érdekel semmi! Csak csináld! Most! - emelte fel a hangját.
- De...
Erre azonban a férfi hanyatt lökte, és lerángatta róla a ruháit. Megmarkolta a mellét és a szemébe nézett. Nhoura megborzongott a veszélyesen csillogó tekintettől. Felszisszent, mikor a démonfajzat összecsípte a mellbimbóit, aztán durva mozdulatokkal járta be tenyere a vékony női testet. Hirtelen felrántotta a matracról, és karjánál fogva ahhoz az asztalhoz vonszolta, amin első alkalommal is megdugta. Ezúttal arccal előre lökte rá, majd elkapta a csípőjét és egyetlen, erőteljes, kíméletlen mozdulattal tövig tolta bele a farkát. Nhoura kínjában felnyögött. A férfi kegyetlenebb volt vele, mint addig bármikor. Tiszta erejéből döngette a lányt, ő pedig alig bírt ellentartani neki az asztalon. Könnyei éppen csak kicsordultak, de már nem sírt. Tűrte a démonfajzat bosszúját, amiért dacolni mert vele. Olyan mindegy volt, hiszen előtte is fájt neki, amit a testével tett. Lényegtelen apróságnak tűnt már csupán, hogy kevésbé vagy épp nagyon durván bánt vele. A hüvelyét szétfeszítő farok azonban ezúttal is a kielégülés szélére sodorta. Utálta, hogy a fájdalom és megalázás közepette is képes volt az orgazmusra. Úgy érezte, minden porcikája beleremeg, amikor a kéjes hullám végigszaladt rajta. A férfi felhördült, ahogy utána a farka körül erősebbé vált a szorítás. Olyan őrült gyorsasággal dugta, hogy Nhoura már szinte semmit nem érzett, csak valami megfoghatatlan, zsibbadt fájdalmat. Az Emberevő veszettül rángatta a testét, homlokát közben többször is az asztalnak csapva, aztán hörögve ürítette bele fehér magját. Ám hiába, mert a farka nem lankadt. Fájdalmasan feszült és folytatást várt. Hát, pár pillanatnyi levegővétel után kíméletlenül döngette tovább a lányt. Úgy mozgott benne, mintha még túl sem lenne az első élvezésen. Nhoura feladta, már nem próbált kitartani, nem érdekelte, mi lesz vele, hogyan éli túl. Lüktetett a fájdalomtól az egész hüvelye, mindene kidörzsölődött odalent. Fizikálisan is kimerült, nem bírta a rángatást, nem bírta az erőteljes lökéseket. A füle zúgott, a szeme előtt színes szikrák cikáztak, majd egyszer csak elájult. Teste teljesen elernyedt. A férfi megállt egy pillanatra, majd elvigyorodott.
- Csak sikerült ájulásig kúrjalak! - állapította meg elégedett hangon.
Aztán szemrebbenés nélkül befejezte, ami még hátra volt neki. Spermája teljesen elárasztotta belülről az eszméletlenül heverő lányt. Mikor kivette belőle a farkát, vastag csíkokban csordogált ki hüvelyéből a fehér anyag.

Az Emberevő a hátára fordította a törékeny testet, majd otthagyta elterülve az asztalon. A csarnok túlvégében álló vizes edényekhez ment megmosni az arcát és inni, aztán mielőtt még a kielégülés okozta zsibbadtság meggyőzte volna arról, hogy elaludjon, visszament a lányhoz. Vizes tenyerével áttörölte az arcát, hátha magához tér. Nhoura azonban ébreszthetetlennek bizonyult. Más nőket ilyenkor már rég kihajított a területéről, hogy kezdjen velük bárki bármit. Ezúttal viszont azon tűnődött, mit is csináljon vele, hiszen mégsem hagyhatta ott meztelenül az egyre hűlő estében, ha még később is használni akarta. Testközelség - ez volt az egyetlen dolog, ami eszébe jutott. Ennél többet nem is tudott volna adni neki. Az emberek szerették az ilyesmit, azelőtt ő is szerette. Így végül az ájult lány az ő fekhelyén kötött ki. Magához ölelte, és kellemes kábultságban aludt el.