Yanh boldogsága nem tartott sokáig. Pár nap elteltével kezdett kijózanodni a közös élvezet okozta mámorból. Álmatlanul bámulta a csarnok sötétjét, képtelen volt lehunyni a szemét. Megrémítette a felismerés, hogy olyasmihez kezdett ragaszkodni, amit bármikor elveszíthetett. Nhoura csupán egy egyszerű, gyenge ember volt, aki egy átlagos betegségbe is gond nélkül belehalhat, vagy akár abba, ha ő elveszíti a fejét vele. Ez rettenetesen felzaklatta, és megint olyan érzéseket hozott felszínre benne, amikről azt hitte, réges-rég kivesztek már belőle. Nem akarta újból átélni, hogy magára marad, hogy semmi sem töltheti ki az űrt a lelkében. Elég volt a régi világban megtapasztalnia ezt. Ahogyan még egy olyan kegyetlen testi változást sem akart már kibírni, mint amiben része volt a rengés utáni második évben, ugyanúgy egy újabb érzelmi veszteséget sem vészelt volna már át ép elmével. Úgy érezte, ideje lépni, ideje véget vetni a fenyegetően erősödő kötődésnek. Összeszorult a torka, amikor belegondolt, hogyan küldi majd el Nhourát.
Használta, kihasználta, majd eldobja a lányt.
Mi lesz utána?
Sürgősen szereznie kell valaki mást helyette! Vagy újra vissza kell álljon az alkalmi szexre, ami főként alkalmi erőszakot jelentett, és ami sokszor közel sem járt olyan kielégüléssel, mint amilyenre szüksége lett volna. A nyugtatója már csak néhány napra volt elegendő. Ez félelemmel töltötte el, de közel sem annyira, mint annak a lehetősége, hogy érzelmileg újból kiszolgáltatottá váljon. Ökölbe szorult a keze, ahogy ezen gondolkozott.
Utált gondolkozni. Utálta így összegezni a történteket.
Kit érdekel, hogy helyes-e, amit tesz? Senki sem kérheti számon rajta! Ám végül megtörten sóhajtott. Néhány pillanatig visszazuhant abba a frusztrálóan tehetetlen gyengeségbe, ami azelőtt uralta az életét. A nyugtalanító érzésektől összébb gömbölyödött a takaró alatt, és hagyta, hogy lassan álomképek söpörjék el az elméjében lüktető kellemetlen gondolatokat.

Vakító fény villant a szemébe. Érezte, ahogy kiég egy kisebb folt a retináján. Mellkasába elviselhetetlen szorítás markolt. Szürkeség. Tompa szürkeség vette körbe mindenhonnan. Felhők. Ismeretlen, idegen, fullasztó felhők. Kábán támolygott, maga sem tudta hova, csak próbált valami ismerős helyre jutni. Ám hiába haladt, semmi sem várta sehol. Mindenhol csak az az átkozott ködös szürkeség. A felhők egyáltalán nem oszlottak. Úgy érezte, megfullad, mindjárt összeesik, de ekkor valaki megragadta a kezét, és magával rántotta. Szeme előtt megdermedt az előző kép, nem látta, hova került és ki érinti meg újra és újra. A kéz finom nőies mozdulatokkal vetkőztette, majd megmarkolta a farkát. Felnyögött. Jólesett neki a kellemesen erős szorítás. Aztán a nő magába húzta. Könnyedén siklott hímtagja a szűk, de rettentő síkos hüvelybe. Mámorító érzéssel töltötte el, ahogy ösztönösen mozogni kezdett benne. Ám az élvezet pillanatokon belül kegyetlen kínlódásba fordult. Sajgott, nyilallt, görcsölt az egész teste, de a legnagyobb szenvedés közepette is csinálta tovább. Nem bírta abbahagyni. Majd szétvetette a kín, elméjét is lüktetve támadta, ő azonban eltorzult arccal folytatta, nem bírt parancsolni többé a fizikai valójának.
Sírt. Hangtalanul. Könnyek nélkül.
Az a karcsú női test viszont nem eresztette. Egészen addig, míg a gyönyörtől remegve el nem élvezett, hogy még több szenvedést okozzon a férfinak. Az addig kellemes hüvely úgy összeszűkült, hogy képtelen volt kihúzni belőle a farkát. Könyörgött a nőnek, hogy eressze el végre, ő azonban hanyatt döntötte, és még mélyebbre szívta magába a kíntól lüktető, vaskos hímtagot. Yanh teste megfeszült a fájdalomtól. A nő ekkor ráhajolt, és apró csókot lehelt az ajkára. Akármennyire is próbálta, nem bírta meglátni az arcát. A barnásvörös tincsek viszont égették a bőrét, mint a tűz, hólyagokkal borított, vörösen lángoló nyomot hagyva maguk után. Újból könyörgött volna, hogy végre engedje el, ám a szája nem engedelmeskedett neki, alig érezte az ajkait, az állkapcsát. Azt viszont nagyon is érezte, ahogy a testébe áramlik valami. Láthatatlanul, a testnyílásain és az egész bőrén át szivárgott belé. Pánikba esett, fogalma sem volt, mit tesz, csak megpróbált valahogyan ellenállni.
- Gyerünk, Yanh! Engedd! Hagyd, hogy átjárjon! - hallotta a nő hangját.
- Nem! Nem akarom! - tiltakozott kétségbeesetten.
- Akkor felemészt!
És a jéghideg kacaj ördögi, könyörtelen visszhangja újra és újra élesen a dobhártyájába fúródott. Teste tehetetlenül zuhant egy mély, sötét, nem e világi pokolba. Nem tudta, mi várja odalent, de rettegett tőle. Meg akart halni. Vagy legalább elveszíteni az eszméletét. Megőrülni vágyott, ahogy a változástól is tette. Üvöltött volna, de nem jött ki hang a torkán.
- Ölj meg! Nem akarom folytatni!! - érzékelte aztán valahogy mégis a saját kétségbeesett szavait, mielőtt alámerült egy ragacsos, sűrű folyadékba.
Csak süllyedt és süllyedt egyre mélyebbre benne, képtelen volt mozdulni. Kínlódva fuldoklott, kegyetlenül marta a tüdejét a beleáramló idegen anyag, majd pillanatokkal később a bőrét is lassanként oldani kezdte. Nehezen mozdult, de mégis próbálta feljebb küzdeni magát a folyadék felszínére. Valami közelített felé fentről. Az utolsó csepp erejével érte nyúlt, a finom női kéz azonban elsiklott mellette, és a torkánál fogva visszanyomta, mélyebbre a folyadékba. Yanh még erőtlenül megfogta a nő karját, aztán a keze feloldódott, ahogyan az egész teste is.

Verítékben úszva ébredt.
Feltápászkodott a matracról, és Nhourát kereste a szemével. Megnyugodott, amikor nem találta a csarnokban. Nem akarta, hogy lássa ennyire elgyengülve, ennyire szétcsúszva. Sietve megmosta gyűrött arcát, és lassanként összeszedte magát. Valóban meg kell szabaduljon a lánytól, mielőtt még késő lesz. Mióta összemelegedtek, egyre nyomasztóbb álmok gyötörték. Akármennyire is jó volt vele a szex, akármennyire is boldognak érezte magát azóta, összességében több kellemetlenséget hozott számára, mint amennyit megért az egész. Pár pillanatig elgondolkodott rajta, hogyan is küldhetné el úgy, hogy ne bántsa, de aztán megrázta a fejét. Nem érdemelt ennyi erőfeszítést a dolog. Kidobja és kész. Minél többet foglalkozik vele, annál nehezebb lesz. Talán megdughatná még egyszer előtte. Ám ezt az ötletet is elvetette. Akkor biztosan nem fogja elküldeni, hiszen túl jó vele ahhoz, hogy utána józanul bírjon gondolkodni.

Nhoura halkan tért vissza kintről. Szinte úgy bújt át a résnyire nyitva hagyott nagy kapuszárnyak között, mint egy macska. Yanh gondterhelt arccal indult meg felé. Mire aztán megállt előtte, már komor tekintettel bámult rá. Nhoura meg akart szólalni, a férfi azonban megelőzte.
- Vége van, befejeztem veled! Menj el! - mondta ki hirtelen.
Valójában majdnem összeszorult a torka, de megkeményítette a hangját. Azt kívánta, hogy Nhoura ne tiltakozzon, csupán fogadja el és szó nélkül hagyja ott. Ám sejtette, hogy erre nem lesz hajlandó.
- Yanh, mi a baj? - nyúlt felé aggódva a lány.
- Hagyj! - lökte el a kezét.
Nhoura értetlenül meredt rá.
- Tűnj a szemem elől! Nem akarlak többé itt látni!
- De...
- Nem! Fogd be! - vágott a szavába a démonfajzat, mielőtt még bármit is mondhatott volna. - Ennyi volt! Húzz el, amíg megteheted!
- De én...
- Takarodj, vagy megöllek! Komolyan mondom! - és szeme vörösen felizzott.
- Yanh, miért? - hátrált tőle a lány.
Az Emberevő válasz helyett csak megrázta a fejét.
- Nem akarok elmenni! - mondta erre határozottan Nhoura. - Yanh, kérlek!
- Ne nevezz így, Yanh réges-rég meghalt már bennem!
- Akkor mi volt az, amit az elmúlt napokban átéltünk?
- Hazugság - jelentette ki érzelemmentes hangon a démonfajzat.
- Nem! Nem hiszem el! Mi történt? Miért teszed ezt?
- Kussolj, és tűnj innen!
- Nem, Yanh! Nem megyek sehova. Nem dobhatsz ki így!
A démonfajzat erre felemelte a kezét, és tenyerét a lány felé tartotta. Ő dacosan állt, nem mozdult, közben felkészült a legrosszabbra.
- Te akartad... - suttogta.
Láthatatlan energia indult meg Nhoura felé. Minél messzebb ért a démonfajzattól, annál viharosabb, annál tajtékzóbb lett. A lányt nekivágta a nagy és nehéz, vasból készült kapunak, aminek a szárnyai hirtelen kicsapódtak, ő pedig kirepült rajta, majd egy messzi fa törzse állította meg a testét. Eszméletét vesztve csúszott a tövébe.

A zsanérok fájdalmasan nyikordultak, mikor a démonfajzat visszahúzta az erejével a kaput. Megpróbálta kikapcsolni elméjének érző felét. Nem akarta tudni, hogy él-e még Nhoura, nem akart törődni vele többé. Mintha soha nem is létezett volna. Megbánta, hogy az első szex után nem dobta ki rögtön. Bár magának sem vallotta be, de zaklatott volt. A szemének izzása is nagyon lassan halványodott csak. Úgy tett, mintha nem venné észre, de az egyre gyűlő félelme alattomosan kúszott a tudatának elérhetetlen mélységeibe, alaposan befészkelve magát minden gondolata mögé.

***

Odakint a régi nyarakat idéző, kellemesen meleg idő volt. Sütött a nap, a sűrű növényzetben zsongott az élet, ahogy szokott, semmi sem emlékeztetett a reggel történtekre. A démonfajzat azonban egész nap úgy járt ki a csarnokból, hogy még a tekintetével is messzire kerülte a helyet, ahol Nhoura a fának csapódott. Nem akart tudomást venni arról, hogy még mindig ugyanonnan érezte a jelenlétét. Majd összeszedi magát, és elmegy - gondolta. Nhoura azonban nem akart elmenni. Sejtette, hogy a férfi tudott róla, hogy még mindig ott van, ám remélte, hogy átértékeli a hirtelen döntését és visszatérhet hozzá. Nagyon megütötte a hátát, a fejét, nem esett jól neki a mozgás, így az egész napot a fa árnyékában töltötte, újra és újra elbóbiskolva. Minden egyes alkalommal azt álmodta, hogy meg sem történt, hogy Yanh kidobta őt, vagy hogy eljött érte és visszafogadta. Mire a nap aztán lemenőben volt, összeszedte az erejét, és visszaosont a csarnok oldalába. Ott bevackolt az egyik törött ablak alá, remélve, hogy valamennyivel melegebb lesz a közelében a bentről kiáramló levegőtől. Összegömbölyödött, a kezeit a teste és a felhúzott lábai közé dugta. Vacogva remegett, de idővel kezdte megszokni a napnyugtát követő erős hideget. Ám hiába fázott, elméje folyamatosan ugyanazon az egy dolgon kattogott: terhes volt. Mostanra biztosan tudta már. Napok óta feszült a melle, a vérzése is elmaradt, ám nem volt hajlandó tudomást venni erről, egészen addig, amíg a démonfajzat ki nem dobta. Mihez kezd így egymaga? Rettegéssel töltötték el a történetek, amiket az övéhez hasonló terhességekről hallott. Nem ebbe akart belehalni. De legalábbis nem egyedül, a sorsára hagyva. Hiszen megkedvelte a férfit, és az érzés kölcsönös volt.
Miért tette ezt vele? Miért akart hirtelen, minden előjel nélkül megszabadulni tőle? Talán a terhessége miatt? Honnan tudta? Tudta egyáltalán? Vagy csak ráunt?
Görcsölt a hasa. Erősebben annál, mint amit figyelmen kívül bírt volna hagyni. Rosszul volt. Szokatlanul rosszul. Próbált mélyeket lélegezni, próbált megnyugodni, ám a fájdalom nem múlt. Folyamatosan érezte, hol erősebb, hol gyengébb hullámokban. Mi lesz így vele? Elvetél? Fájt mindene, nem is tudta már, mit érzett pontosan. Amikor a fának csapódott, megrepedhetett pár bordája, a válla is bizonyosan megsérült, mert azóta nehezen mozdította a bal karját. Sírni lett volna kedve, azonban visszatartotta a könnyeit. Azt képzelte, hogy erős. Erősebb, mint valójában. Hinni akarta, hogy nemsoká minden megoldódik.

A hold vékony csíkja alig adott fényt az éjszakában. Nhourát megrémítették a természet hangjai. Rég töltötte az éjjelt a szabad ég alatt. A változás nemcsak az emberi fajt érte utol, hanem az emlősök jelentős részét is. Bár a legtöbbjük nem vált olyan kiszámíthatatlanná és őrültté, mint sokan az elfajzott emberek közül, mégis eleget hallott éjjelente vadászó, izzó szemű vadállatokról. Nhoura tisztában volt vele, hogy ezek többsége is ember lehetett, ám a sötétben könnyű volt mást látni a helyükbe. Hiába tudta, hogy az Emberevő területén nem igazán kellett emberektől tartania, mégis rettegett attól, hogy pont emiatt majd olyan állatokkal találja szemben magát, amilyenekkel azelőtt még soha. A félelem és a fájdalmak teljesen elmosták az időérzékét. Meredten bámult maga elé, miközben a szeme sarkából próbálta figyelni a környezetét. Aludni vágyott, de nem merte elszánni rá magát. Ébren akart maradni pirkadatig, ám hamarosan mégis kimerülten csukódott le a szeme.

***

A lány elgémberedett tagokkal és az éjszaka hideg levegőjétől átfagyva ébredt. Rosszul volt, gyengének érezte magát, sajgott a háta, a vállába éles fájdalom nyilallt, és a hasa továbbra is baljósan görcsölt. Sosem volt még terhes, sosem vetélt még el. Nem tudta, mi vár rá. Az új nap azonban új reményt adott neki. Bár félt szembenézni a férfival a történtek után, mégis eltökélte magát, hogy megteszi. Látta a szemében a gyötrődést, amit igyekezett érzéketlenséggel palástolni. Talán azóta lenyugodott. Talán átgondolta. Talán hiányzik neki.

A démonfajzat tudta, hogy Nhoura a csarnok oldalában töltötte az éjjelt. A nap már rég felkelt, de ő még hosszan halogatta, hogy kitegye a lábát a gyártelep udvarára. Attól tartott, ha meglátja a lányt, meggondolja magát. Így egyre csak várt... arra, hogy Nhoura még időben úgy dönt, hogy otthagyja őt. A lány azonban nem mozdult, a férfi pedig egyre tehetetlenebbül járkált fel és alá.
Nem! Nem fogadhatja vissza! Nem kötődhet hozzá! Tönkre fogja tenni! És azok az álmok...
Egyre jobban nyomta a mellkasát a rémült, kétségbeesett szorongás, amit akkor érzett, amikor az elkövetkezendő napokra gondolt. Mi lesz vele? Hogy hibázhatott ekkorát?! Nem szerethet meg ennyire egy egyszerű embert! Túl sok időt töltött egyedül, azért történhetett meg. Tisztában volt vele, hogy szembe kell nézzen Nhourával újra. Egyértelmű volt, hogy el kell zavarja. Nem akarta bántani a lányt, de rettegett tőle, hogy ha nem marad más választása, megteszi. Soha nem gyötrődött ilyesmin a változás óta, de nem is szeretett még meg így azóta senkit sem. Megtörten sóhajtott.
Jöjjön, aminek jönnie kell! - határozta el magát.
Tekintete kiüresedett, gondolatait elsöpörte az útból, aztán megtolta a nagy kapu egyik szárnyát, és kilépett rajta.

Lassú léptekkel közelített ahhoz az ablakhoz, ami alatt Nhoura gubbasztott. Szótlanul bámultak egymásra, mikor tisztes távolban megállt tőle.
- Yanh... - szólalt meg aztán rekedt hangon a lány, majd fájdalmak közepette feltápászkodott a földről.
Nem bírt rendesen kiegyenesedni, a falnak támaszkodva állt. A démonfajzat összevont szemöldökkel bámult rá, de nem szólt semmit. Nem érdekel, mi van vele! - visszhangzott a fejében egyre hangosabban. - El kell mennie innen! Ha nem megy magától, megölöm!
- Menj el!
- Yanh... én...
- Miért vagy még itt? - vágott a szavába, de nem akart választ a kérdésére.
- Én... szere...
- Ne! Nem akarom hallani!
Belehasítottak elméjébe az emlékek. Hogy milyen nyomorultul érezte magát a változás előtt. Átvágva, elhagyva, reményt vesztve. Megrémült a rég eltemetett érzései váratlan intenzitásától. Nem akarta újból átélni őket, főleg nem ilyen erőteljesen. De miért is tenné? Hiszen az egész világ megváltozott körülötte, és már ő sem volt az akkori önmaga. Nincs szüksége senkire, nincs szüksége társaságra! Mégis úgy nézett közben Nhourára, mintha hetek óta nem látta volna. Vágyott az illatára, vágyott megérinteni a bőrét.
Nem!! Nem szabad! Nem akart több nyomasztó álmot, nem akart kötődni senkihez. Ő is el fogja hagyni. Ha nem önszántából, akkor majd meghal valami apróságtól. Az pedig őrült fájdalommal jár. Nem akart több fájdalmat. Túl sok jutott már neki belőle. Sosem akart közel kerülni a lányhoz. Hogy a fenébe jutott idáig?! Az Emberevőben a gyötrődés hirtelen dühbe fordult. Hogy képzelte, hogy ezt teszi vele?! Hogy képzelte, hogy meglágyítja és sebezhetővé teszi?! Hogy képzelte, hogy így megtöri?!
- Megmondtam, hogy tűnj el! - sziszegte vészjóslóan, ahogy az izzás felderengett a szemében.
- Nem akarok - suttogta a lány. - Nincs senkim... rajtad kívül.
- Akkor tényleg nincs senkid! Takarodj innen!
Nhoura csak megrázta a fejét. A démonfajzat dühe pedig elszabadult. Hozzá sem ért, de a falhoz vágta a sérült lányt. Vakolatdarabok hullottak rájuk, ahogy Nhoura lecsúszott a földre.
- Tűnj el! - üvöltötte a férfi.
- Nem! - sírta el magát a lány. - Yanh, ter...
- Kussolj! Nem érdekel! Húzz el, mielőtt kinyírlak!
Erre újból a falhoz csapta, majd utána a földhöz. Nhoura felüvöltött fájdalmában, bordái eltörtek, teste zúzódásokkal lett tele. Aztán a démonfajzat belerúgott. Majd újra és újra, de a dühe nem oldódott.
- Tűnj már innen! A kurva életbe! - tört ki belőle. - Nem tehetsz tönkre! Nem hagyom! - és az elfojtott rettegése még jobban feltüzelte a haragját.
Kézzel ragadta meg a lányt, úgy vágta a falhoz többször egymás után. Nem érezte, mit tesz, a tudata tompa volt, a szeme folyamatosan izzott. Nhoura aztán eszméletét vesztette. Teste ernyedten lógott, ahogy tartotta a férfi. Ő undorral nézett rá, majd ledobta a csarnok tövébe. Még lélegzett, amikor otthagyta. Maga sem tudta, miért, de végül nem ölte meg.

***

A démonfajzat órákon át járkált fel és alá. Nem találta a helyét, nem tudott mihez kezdeni. Hiába intézte el Nhourát, nem érezte magát jobban tőle. A lány még élt odakint, ezt egyértelműen érzékelte, de nem tudta, vajon meddig bírja. Gyűlölte, haragudott rá, az őrület szélére sodorta. Miért történik ez vele? Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy volt? Érzelmektől mentesen, biztonságos távolságban egymástól? Miért engedte közel magához? Sosem volt szerencséje a nőkkel a régi világban. Azóta pedig csak használta őket, nem akart tőlük a szexen túl mást.
Semmi mást!
Semmit.
Senkitől...

Észrevétlenül gördültek le arcán az első könnycseppek. Majd pillanatokon belül fájdalmas zokogásban tört ki. A változás szenvedései óta sosem sírt. Ezúttal azonban nem bírta abbahagyni, ám a könnyei sem enyhítettek a kínján. Meg akart halni, meg akart szűnni, nem akart érezni. Semmit sem akart érezni. Minden porcikájának gyötrelem volt a létezés, minden sejtje lüktetett a fájdalomtól. Ő is elhagyta volna! Jobb így, mintha több időt töltöttek volna együtt! Rövidebb kötődés, kisebb fájdalom. De mégis miért fáj olyan pokolian?
Azt hitte, szétveti a kín az elméjét, a szorítás elviselhetetlenné vált a mellkasában, összegörnyedve zihált.
Aztán hirtelen elengedett mindent.
A gondolatait, az érzéseit, az emlékeit, a fájdalmát. Pár pillanatig üres volt a feje, jólesően üres. És hiányérzete támadt. Nhoura lett az első gondolata.
- Ne halj meg! - nyögte megsemmisülten.
Kivágódott az óriási, nehéz kapu, a démonfajzat pedig a lányhoz sietett. Fájó látvány tárult elé. Amíg bántotta, elvakította a düh, ezúttal azonban józanul látta, hogy mit művelt vele. Alig élt már. Törékeny teste összezúzva, csontjai összetörve, ruháját átitatta a vére. Ezt magától nem élhette túl. Pánik lett úrrá az Emberevőn. Alig látott a könnyeitől, miközben rémülten hátrált a lánytól. Gondolkozni próbált, de elméjében csak a kínzó tehetetlenség lüktetett. Orvos! Orvosra van szüksége! Olyanra, aki meg tudja menteni. Olyanra, aki az elfajzottak közé tartozik! Aztán a démonfajzat hirtelen köddé vált.