Másnap reggel Víla kótyagos fejjel ébredt. Nehezen mozdult, remegett keze-lába, amikor megpróbálta ülő helyzetbe tolni magát, így inkább fekve maradt. Ahogy lehunyta a szemét, a különös álomképek hirtelen újra magukba szippantották, alig engedve visszatérni az ébrenlétbe.
– Ébredj – rázta meg ekkor finoman a vállát valaki.
Zragra esett a pillantása, de a valóság hamar összefolyt előtte és már nem tudta elkülöníteni a krauk körvonalait a barlang falától. Fájdalmasan felnyögött, mikor fejébe éles fájdalom hasított.
– Ülj fel – próbálta támogatni a hátát a férfi.
– Tessék – nyújtott ekkor felé Kalgran valamilyen összezúzott gyökeret. – Rágd, amíg érzed az ízét! Jobban leszel tőle.
Zrag a lány szájába tömte a gyökeret, mire ő alig észrevehetően, de megmozdította az állkapcsát. Nem érezte, mit tesz, csak csinálta, ahogy addig szokta. A növény enyhén csípős leve hamar hatott és Víla feje kezdett kitisztulni. Lassanként a remegése is múlt és az ereje visszatért. Zrag vízzel kínálta, ő pedig mohón ivott, és többször kért még utána, rettentően szomjasnak érezte magát. Azután evett egy keveset a gyümölcsökből, amit a férfi hozott neki, de nem érzett éhséget, nem kívánta túlzottan az ételt.
– Jobban vagy? – kérdezte aztán Zrag.
A lány bólintott.
– Szeretnél még valamit?
– Igen – felelte erre egész halkan.
– Mit?
Víla azonban válasz helyett a krauk ruhája után nyúlt, megmarkolta bőrből készült ingét és közelebb húzta magához a férfit. Zrag nem tudta, hagyja-e vagy inkább vonuljon vissza, végül úgy döntött, enged neki. A lány a mellkasára hajtotta a fejét. Zrag nem akarta átölelni, mégis egyik karját valamennyire köré fonta. Ugyan Víla nem mondott semmit, de úgy kapaszkodott belé, hogy a krauk tökéletesen értette, mit akar tőle. Még mindig bízott benne, hogy megmenti.
– Elég – suttogta neki.
A lány azonban a szemébe nézett, majd közelebb hajolt hozzá és pilláit lehunyva a szájára tapadt. Zrag a hajába túrt és rég nem érzett hévvel csókolta. Nem bírt ellenállni az édes, kívánatos ajkaknak, a puha nyelvnek, annak a kétségbeesett szenvedélynek, ami ebből a fiatal teremtésből áradt. Olyan kár érte. De legalább még egyszer megkaphatja. Ha siet, akár az elsők között teheti a magáévá, amikor még nem bódul el teljesen a főzettől. Talán itt is egymáséi lehetnének, ha Kalgran szemet huny felette.
– Ó, kérlek! Mit műveltek? Ne szédítsd meg a legjózanabb társunkat! – intézte ekkor Kalgran a lányhoz a szavait.
Erre hirtelen megálltak, és a férfi eltolta magától Vílát. Ő is érezte, hogy túlságosan a hatása alá került. Azért egy halovány csókot még lehelt az ajkára, aztán felállt.
– Igaza van – mondta színtelen hangon a lánynak, majd otthagyta őket a barlang félhomályában.
Kalgran nem szólt semmit, pedig újra és újra a nyelve hegyén voltak már a megnyugtatónak szánt szavak. Ám ő maga sem tudta, hogy valóban vállalja-e majd a hagyományok eltörlését, ha oda kerül a sor. Azonban minden előkészületet abban a hitben intézett, hogy ezúttal nem a lány halálával ér véget az éjjel.
– Miért zavartad el? – vonta hirtelen kérdőre Víla.
– Mert magadba bolondítottad.
– Legalább életem utolsó napján hadd érezzem jól magam! – nézett dacosan a férfi kék szemébe.
– Nem fog megmenteni, hiába melegedtek össze.
– És ha egyszerűen csak beleszerettem?
– Ugyan már... – nevetett halkan Kalgran.
A lány felhorkant és elfordította a tekintetét.
– Kedvellek – mondta a férfi, mire Víla csodálkozva felkapta a fejét. – Más vagy, mint a többi nő, akikkel az utóbbi időben dolgunk volt.
– Mégis megöltök.
– Fejezd be!
– Miért? Mert rosszul esik hallani? Szerinted rendben van, amit csináltok?! Barbár népség! – köpött a krauk felé.
– Elég legyen! – kapta el Kalgran hirtelen a lány torkát és a falhoz szorította.
Vílának elállt a szava, és belül remegett, mint a nyárfalevél.
– Ti talán különbek vagytok? Házasságba kényszerítetek rengeteg gyermeklányt. Hagyjátok, hogy meggyalázzák és teherbe ejtsék őket olyan korú férfiak, akik akár az apjuk, akár a nagyapjuk lehetnének. A hűtlen nőket vagy tíz férfi erőszakolhatja meg nyilvánosan, majd még egy napig kikötözve bárki bárhogyan megszégyenítheti őket. Ez neked rendben van?!
A lány magába roskadva megrázta a fejét, mikor a férfi elengedte.
– Téged bántottak odahaza?
– Nem – suttogta elhaló hangon.
– Szerencsés vagy.
– Már annyira nem... – telt meg könnyekkel a szeme.
– Az vagy. Higgy nekem... – súgta a fülébe a férfi, majd a nyakába csókolt.
A lány megborzongott és végigszaladt karján a libabőr. Beléfagytak a további szavak, miután Kalgrannal elvesztek egymás tekintetében. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a másik lelkébe bámultak, Vílára pedig megmagyarázhatatlan megnyugvás telepedett. Úgy látta, valami megváltozott a férfiban.

Csendben tűrte azután a nap folyamán, hogy Kalgran felkészítse őt az éjszakára. Szó nélkül megmosakodott, majd hagyta, hogy a férfi lecsupaszítsa az ölét és különféle fura vagy épp kellemes illatú olajokkal masszírozza be a bőrét hüvelye körül. Nedve önkéntelenül is csordogálni kezdett a finom érintésektől. Kalgran nem sajnálta tőle a kéjt, ujjaival csiklóján siklott át újra és újra. Hallgatta a mély sóhajokat, majd a kapkodó zihálást, és egészen addig csinálta, míg a lány teste meg nem feszült a gyönyörtől. Élvezettel nézte utána, ahogy Víla kielégülten pihegett. Kedve lett volna belemeríteni a vesszejét, akárcsak előző nap, de visszafogta magát, hiszen az idő telt, a lánynak pedig pihennie kellett. Nem akarta lefárasztani. Inkább Víla dús, fekete haját fonta tincsekbe a homloka felett, hogy aztán ezeket hátrafelé hálószerűen összefogja apró, fából munkált karikákkal. Szemét feketére festette, egészen a szemöldökének vonaláig, oldalra pedig íves indákat húzott a halántékára. A kecses vállakra csupán egy vékony szürkés színű leplet terített.
– Fogd össze, ha akarod. Sokáig úgysem lesz rajtad.
– Jó lesz? – kérdezte elcsukló hangon Víla. – Legalább élvezni fogom?
Kalgran bólintott, mire a lány mélyet sóhajtott és egyre jobban remegett belül. A nyugtalanságát aztán Zrag zavarta meg. Bár a többiek már rég elfogyasztották az ebédjüket, Víla csak akkor kapta meg, amikor már készen állt az estére.
– Ez nem valami sok – nézett csalódottan a férfira, miután belepillantott a tálba.
– Kellemetlen lesz, ha sokat eszel előtte. A főzet is rosszabbul hat úgy.
Némán vette tudomásul, hogy jóllakni már nem fog. Ahogy a szerény ebédjét fogyasztotta, érezte, hogy Zrag őt figyeli.
– Mi van? – nézett hirtelen a szemébe, mire a férfi elfordította a fejét.
– Gyönyörű vagy... – suttogta neki, miközben tekintetét végigfuttatta a lábán, hogy aztán a szétnyílt lepel alatt megpillantsa csupasz szemérmét, feszes hasát, felette pedig kerek mellét.
Zrag elgyengült. Kezét a lány tarkójára csúsztatta és az ajkához hajolt.
– Erre ráértek később is – akasztotta meg őket Kalgran. – Tartogassátok a szenvedélyt éjszakára!
Zrag megsemmisülten vonult vissza. Szégyellte magát, amiért ennyire a hatalmába kerítette a lány.

Mikor elérkezett a naplemente, Víla dobokat hallott odakintről, amik halk, ütemes ritmusban szóltak. A szíve hevesen kalapált, legszívesebben messzire futott volna, de tudta, nem jutna semeddig. Szeme könnyektől csillogott, mégsem sírt. Titkon nagyon is lázba hozta, hogy ezek a megtermett férfiak a magukévá tegyék, közben pedig rettegett tőle, hogy végül majd megölik. Reszketett a teste az izgalom és a félelem furcsa keverékétől. Ekkor azonban Kalgran termett előtte, szétnyitotta rajta a leplet, amibe addig kétségbeesetten kapaszkodott. Összedörzsölt valami kenőcsfélét a tenyerében és egyszerre markolta meg vele mindkét mellét, hogy alaposan eloszlassa rajta az illatos anyagot. A lány bőre azonnal bizseregni kezdett, bimbója kihegyesedett, bimbóudvara feszesen összeugrott, majd úgy is maradt. Peckesen meredt előre a két kívánatos halom.
– Hajtsd ezt fel! – adott aztán a kezébe egy apró tálkát.
– Ez nem a főzet – állapította meg Víla, ahogy belepillantott.
– Nem, nem az.
– Mi ez?
– Csak idd meg – mondta Kalgran, ám a lány vonakodott ezt megtenni. – Bízz bennem – fogta meg ekkor a férfi a tálkát tartó kezét.
– Mégis miért? – nevette el magát kínjában Víla.
Ám a férfi nem felelt, csak sürgető tekintettel nézett rá, a lány pedig megitta az édeskés folyadékot. Nem számított mit tesz vele, hiszen úgysem éri meg a reggelt.
– Készen állsz – lépett el előle Kalgran. – Várnak odakint.
A lány nem mozdult.
– Nem akarok meghalni – suttogta megremegő hangon.
– Sss... csak gyere – karolt bele a férfi, és finoman magával húzta.
Víla görcsösen fogta magán a leplet, a lába remegett, ám az öle bizsergett. Érezte, ahogy nedve alattomosan és nyúlósan kúszik lefelé a combján. Gyűlölte magát, amiért ilyen izgalmat érzett attól, hogy kéttucatnyi fura férfi készül meghágni őt egyetlen éjjel alatt. Biztos volt benne, hogy nem fogja sokáig bírni a vaskos hímtagok ostromát, és talán már az első pár férfi után kín lesz számára a többi együttlét. De ezért készítette Kalgran a főzetet, amiből neki csak innia kell, ha úgy érzi, nem tud tovább kitartani. Ha úgy hat majd, mint előző nap, akkor pedig bármit tehetnek vele, semmit nem fog érzékelni belőle. Elmosódott emlékei voltak csupán arról, hogy egy színes örvényben lebegett, füle bedugult, teste érzéketlenül és tehetetlenül hánykolódott az őt olykor megrohamozó hullámoktól, csontjai mentén mégis addig ismeretlen mámor kúszott fel elméjébe. Soha nem tapasztalt még hasonlót azelőtt, nem tudott mit kezdeni az élménnyel.

Odakint két nagyobb tűz világította be a leereszkedő szürkületet. Amint Kalgran és a lány kiléptek, minden elhallgatott és köréjük sereglettek a többiek. Víla először látta összegyűlve ezeket a különös férfiakat. Megborzongott, ahogy végigpillantott rajtuk. Egy részüknek hosszú, hasonlóan fonott haja volt, mint Kalgrannak, másoknak rövid és kócos, akárcsak Zragnak, megint másoknak pedig egyszerűen csak tar volt a fejbőrük. Már nem tűntek annyira nagynak hozzá képest, mint az előző nap reggelén, a szeme egészen hozzászokott a termetükhöz. Azonban a lányt, a külsejük vizslatásán túl, sokkal jobban nyugtalanította az a tény, hogy sokan voltak. Jóval többen, mint amennyit látni szeretett volna. Nem akarta megszámlálni őket, azt sem tudta, mindannyian ott álltak-e körülötte, vagy néhányan maradtak őrködni a tábor szélén. A szemét lehunyva félig Kalgran mögé húzódott, úgy állt a kraukok gyűrűjében. Fejében egyre csak cikáztak az érthetetlen módon izgató képek arról, ahogy ezek a férfiak lefogják őt és szorosan tartják kezeik között, hogy könnyedén járathassák benne a farkukat. Nem! Ilyenre egy rendes lány nem vágyik! De talán sosem volt rendes lány... Talán odahaza tudták ezt, azért szabadultak meg tőle, azért dobták ide ezeknek a kiéhezett férfiaknak. Víla nagyot nyelt, amikor ettől még jobban megindult a nedve. Összeszorított combjai könnyedén csúsztak el egymáson, nem tudta úgy összezárni őket, ahogy szerette volna. Mellkasa fel-alá járt szapora lélegzetvételeitől, arca egészen kipirult, miközben a kraukok vezérét hallgatta.
– Bajtársaim... Népem... Mindannyian emlékeztek arra a szerencsétlen napra, mikor gyökereinktől végleg elszakadtunk. Majd arra is, hogy a korai idők kísérletei a hazatérésre, mind-mind kudarcba fúltak. Aziránti reményünk az évtizedek, majd évszázadok alatt végérvényesen szertefoszlott, hogy lábunk valaha még otthonunk földjét érheti. Beletörődtünk a nekünk szánt sorsba, megszoktunk itt, talán meg is szerettünk itt.
A kraukok közül sokan bólogattak, bár arcuk arról árulkodott, hogy nem értik, miért ez a hosszas beszéd a múltról.
– Mind tudjátok, hogy új otthonunk két faluja bár népes, de lányaik egyre fogyatkoznak. Ennek egyik okát mi adjuk... azzal, hogy szellemüket kínáljuk a mindenségnek olyan javakért cserébe, amik mára szükségtelenné váltak számunkra. Bár harcra teremtettünk, ám itt nincsenek harcok, nincsenek csaták, nincsen háború – mondta, és a férfiak zavartan helyeseltek maguk között. – Elérkezett hát az idő, hogy ezen ártatlan nők vére helyett, immár csupán férfiasságunk magját ontsuk e gyönyörű teremtésekbe. Bűn kést mártani finom testükbe, mikor ők lábuk közén várják, hogy megmerítkezzünk bennük! Ő itt Víla – mutatott végig a lányon –, szülőfalujának, Druhaennek ajándéka népünk számára. Használjuk arra, amire az anyatermészet szánta őt! Áldozzunk a természet adta élvezettel a jövőnkért! Ez a lány... – tolta lágyan előrébb – a tiétek! A ti örömötökért van itt, a ti kielégülésetekért! Szeressétek, élvezzétek, majd háláljátok meg neki, hogy testét nektek adta, hogy az elkövetkezendő időkben is ugyanolyan buzgalommal áldozhassunk forró ölének szenvedélyével!

Víla lefagyva állt, arcára hitetlenkedés és döbbenet keveréke ült ki.
– Nem ölünk meg – bökte oldalba egy félmosoly kíséretében Kalgran. – Gyerünk, dobd le a leplet! Add meg nekik, amire vágynak!
A lány megborzongott, szeméből kicsordultak a megkönnyebbülés könnyei. Legszívesebben a krauk nyakába ugrott volna, de inkább előre lépett, szétnyitotta magán a szürke anyagot és hagyta a földre hullani. A férfiak mohó ámulattal bámulták a bájait, miközben két társuk újra megszólaltatta halkan a dobokat.
– Válassz valakit! – mondta Kalgran.
A lány pillantása Zragra esett. A férfi arcán széles mosoly ült, de megrázta a fejét, mikor Víla ráhunyorított. Ezúttal a többieken volt a sor. Ő az elsők között kapott már belőle, nem sajátíthatta ki. Így hát a lány végigfuttatta tekintetét a körülötte sorakozó férfiakon, majd rámutatott arra, amelyiknek vesszeje talán a legjobban feszítette a nadrágját. A dobok ritmusa gyorsult, hangjuk egyre jobban betöltötte az estét. A krauk ledobálta a ruháit, és várakozva megállt.
– Menj, kínáld fel magad neki! – súgta Víla fülébe Kalgran.
Erre halk nyögés szakadt fel a lányból, mikor átvillant elméjén a kép, ahogy a férfi méretes hímtagja elmerül majd benne. Az általa választott kraukhoz lépett, a szemébe nézett, azután az ágaskodó farkára. Érezte, hogy öle fékezhetetlenül lüktet már odalent az őrült vágytól, amit az előbbi megkönnyebbülése csak még jobban tetézett. Hátat fordított a férfinak, előre hajolt feltárva előtte vörösre duzzadt nagyajkait, mire ő felmordult és ujjaival hüvelyébe hatolt. Élvezettel nézte, ahogy a nedv hosszan elnyúlik a saját keze és a lány szemérme között.
– Ó, gyere! – lépett ekkor szorosan mögé.
Elkapta a csípőjét, a farkát pedig egyetlen mozdulattal belémerítette. Úgy csusszant Vílába a méretes dorong, mintha mindig is termetes hímvesszőket fogadott volna magába. A férfi aztán mozogni kezdett benne, pillanatokon belül elvesztve a józan eszét. Hágta a lányt, vad ütemben, tövig hatolva belé. Víla nyögött az erős lökésektől és kapaszkodót keresett volna, ám a krauk lekapta a farkáról és a földre teperte. Maga felé fordította, szétnyitotta a lábait és őrült módjára dugta tovább nem törődve semmivel. A lány a derekára kulcsolta a lábát. Hagyta, hogy fájóan mélyre érjen benne, azonban a kellemetlen érzés pillanatokon belül elillant és csak a tébolyító élvezet maradt. Nem mert a körülöttük álló férfiakra nézni, inkább szorosan lehunyta a szemét, úgy adta át magát a kéjes mámornak. De hiába közelített a kielégülése, a krauk hamarabb végzett nála, és lihegve elterült rajta, miután alaposan teletöltötte hüvelyét. A lány megremegve felsóhajtott, mozdította a csípőjét, hátha folytatja még a férfi, ám ő kötelességtudóan visszavonult róla, helyet adva a társainak. Víla felkönyökölt. Kipirult arccal kapkodta a levegőt, lábait még jobban széttárta, majd hagyta, hogy tekintete összeakadjon a következő kraukéval. Ő pedig azon nyomban felette termett, hanyatt lökte és vesszejét határozottan döfködte belé. A lány megérezte, hogy édes füst lengi körbe, amitől a tekintete egyre tompábbá vált. Látszott az arcán, hogy nem e világi mámorban úszik. Víla a melléhez húzta a férfi fejét, mire az élvezettel szívta szájába a peckesen meredező bimbót. A lány felhördült, mellkasát feljebb tolta, hogy alkalmi szeretője könnyebben kebléhez férjen. Nem kellett jobban biztatnia, a férfi serényen kényeztette nyelvével, ám ő is előbb elégült ki, mint hogy a lányt a csúcsra juttatta volna. Víla lihegve ült fel, majd szinte felpattant a földről, hogy egy következő krauk karjába vesse magát. Már rég rájött, hogy Kalgran a vágyát fokozó italt adott neki, mielőtt kijöttek a barlangból, hiszen olyan férfiakat talált vonzónak, akiken máskor semmi kívánatosat nem látott volna. Ezúttal azonban minden mozdulatukból az őrült élvezet lehetőségét érezte ki. Másra sem tudott gondolni, csak a keményen ágaskodó, vaskos hímtagjukra, ami földöntúli gyönyört okoz, mikor hüvelyébe hatolnak vele. Akarta, hogy kínzóan feszítsék odalent, akarta, hogy felnyársalják férfiasságuk acélos kardjára, vágyott a vad iramra és arra, hogy bőrük ütemesen összecsattanjon, mikor csípőjük találkozik. Fogalma sem volt, hogyan jutott idáig, ám arra sem emlékezett, milyen élete volt két nappal ezelőttig. Elméje nem engedelmeskedett, egyre csak a buja mámor lehetőségét kereste. Víla pedig nem állt ellen, egyszerűen hagyta, hogy a testi szerelem örvénye magába szippantsa.

A lány hiába toporgott folyvást a gyönyör kapujában, egyik férfival sem sikerült addig megtennie az utolsó lépést a kielégüléshez. Lihegett a kimerültségtől, a vágyai azonban hajszolták tovább. Tehetetlenül nyögött, ahogy hátulról járt benne valamelyik krauk vesszeje. Erős kéz fogta a derekát és kiszámítható ritmusban rántotta a felfelé ívelő hímtagra. Mikor aztán a férfi visszavett az iramból, egy másik is csatlakozott hozzájuk. Meredező farkát Víla arca elé tartotta, de nem volt tolakodó, nem erőltette a szájába, csupán a hajába túrt és közelebb húzta a fejét. Felhördült, amikor megérezte a puha ajkakat makkja körül. A lány rámarkolt a felkínált férfiasság tövére, de csupán a végét szívta és nyalogatta, többet nem bírt benyelni belőle. A krauk ezzel is bőven elégedettnek tűnt, de alig várta, hogy a társa elsüljön és ő végre átvehesse a helyét Vílában. Ekkor azonban a másik elrántotta tőle a lányt, és a farkán tartva, felhúzta magához. Mellei alatt megmarkolta a testét, úgy mozgatta férfiasságán, míg hangos nyögések közepette tele nem élvezte. Vílából patakokban folyt többek összekeveredett magja, de ez egyik férfit sem zavarta. Hónapok óta nem voltak nővel, feszítette őket a kielégületlenség, megőrültek a forró és szűk hüvelyért. Ami bár menetről menetre egyre jobban tágult, mégis rugalmasan feszes maradt, és az ő méreteiknek pedig még mindig megfelelt. Azonban hiába alkalmazkodott könnyedén a vaskos vesszőkhöz, hiába ömlött belőle a síkos nedv, egyikük hímtagja majdnem kifogott rajta. A férfi lassan tolta csak bele a makkját, ám amikor látta, hogy a lány arca eltorzul a fájdalomtól, megállt. Visszahúzta a vesszejét és ujjaival hüvelyébe nyúlt, hogy utána farkára kenje a nyúlós nedvet. Azután ismét próbálkozott, egészen addig, amíg Víla teste kínlódva hátra nem feszült. A krauk erre újból visszakozott, majd finoman, apró mozdulatokkal kezdte ostromolni a lassan behódoló hüvelyt. Víla a levegőt kapkodta, és a férfi széles, izmos hátába kapaszkodott, körmeit egészen belevájta.
– Told tövig – lihegte, mikor újfent kicsusszant belőle a kegyetlenül vastag férfiasság.
A krauk bizonytalanul a szemébe nézett, de a lány a fenekére csúsztatta a kezét és elkezdte magába húzni. Vílában aztán benne akadt a lélegzet. Azt hitte, széjjelszakad, ám amikor végigért benne a dorong, megborzongott és érezte, hogy még egy mozdulat és olyan gyönyör söpör végig rajta rögvest, amilyenben még életében nem volt része. A férfi pedig megindult kifelé belőle, hogy majd újra beléhatolhasson, de ekkor a kecses test ívbe feszült alatta, és remegve, nyüszítve vonaglott, ahogy a régóta vágyott kielégülést elérte. A krauk ezután kihasználva, hogy a lány teljesen elernyedt, gyorsan mozogni kezdett benne. Az izmos falú hüvely lüktetése hamar a gyönyörök tengerébe sodorta őt is, hímtagja kitörő erővel lövellte belé sűrű, bőséges magját.

Vílának mozdulni sem volt kedve, csak ernyedten feküdt, a csillagos eget bámulta és tűrte, hogy a következő férfi csillapítsa vele a kéjes élvezetek utáni vágyát. Fájdalmasan nyögött, miközben érzékennyé vált szemérmét újabb hímvessző feszítette szét. Nem esett már jól neki a dolog. A főzet azonban életmentőnek bizonyult. Mohón itta, miután kikapta Kalgran kezéből a tálkát, és várta, hogy megszűnjön számára a valóság. A kesernyés ital ezúttal viszont nem ütötte ki a tudatát olyan kíméletlenül, mint előző nap, csupán nehéz köd ereszkedett rá és a testét érő kellemes érzetek továbbra is könnyedén eljutottak elméjébe. Zsibbadtnak érezte minden porcikáját, a benne járó hímtag pedig kezdett megint egyre izgatóbbá válni. Kalgran közben eléje telepedett, mikor a soron következő krauk megfordította maga előtt. A lány szédelegve igyekezett négykézláb maradni, amíg a férfi mögé térdelt, hogy megragadhassa a csípőjénél, és belecsusszanjon. Veszettül döngette aztán, Víla meg úgy érezte, hogy már a föld felett lebegnek. Kalgran az ölébe húzta a lány fejét, mire ő ki akarta szabadítani a nadrágban feszengő férfiasságát, de nem koronázta siker a zsibbadt próbálkozást. A férfi segített neki, azután Víla megmarkolta a vesszejét és kába lelkesedéssel nyalta végig, majd rácuppant a végére. Fél kezével Kalgran lábába kapaszkodott, miközben száját a vaskos hímtag töltötte ki. Könnyűszerrel nyelte egyre mélyebbre, hiszen a főzet ellazította testének minden izmát.
– Kal... – engedte el egyszer csak. – Kal... én... én... valahol... ah...
Ám utána csupán érthetetlen nyöszörgés tört fel belőle. A férfi végigsimított a nyakán, majd a vállát cirógatta, amíg a lány olyan magasságokban lebegett, ahova senki nem kísérhette el. A másik krauk közben felnyögött, mikor farka megremegett és hozzáadta a saját adagját a lányt kitöltő fehér, ragacsos áradathoz. Vílának remegett keze-lába, alig bírta megtartani magát. Miután a férfi kicsúszott belőle, a földre nyomta a lány csípőjét, nehogy összerogyjon, Kalgran pedig az oldalára fordította, hogy könnyebben lélegezzen. Az egyre megviseltebb hüvelyből közben akadálytalanul buggyant ki a sok sperma, beterítve a vörösre duzzadt nagyajkakat.
– Gyere, most én jövök – nyúlt végig ekkor mellette Kalgran.
A lány csípőjét előrébb döntötte, hogy vesszejével nagyajkai közé férkőzhessen, aztán megmerítkezett közöttük. Víla felnyögött. A férfi mozgott benne, élvezte a kellemesen rugalmas forróságot, közben pedig remélte, hogy még rengeteg ilyen alkalom vár rájuk az elkövetkezendő években. Kőkemény hímtagja könnyedén járt benne, azonban nem sietett, lassan csinálta, hiszen előző nap is jutott már neki belőle. Mikor meghallotta, ahogy Víla újult erővel nyögdécselni kezd, kicsúszott belőle, hirtelen hanyatt fordította és az ajkaira tapadt. Férfiasságával a csiklóján csúszkált fel-alá, majd ismét finoman elmerült a lányban.
– Ne... ne... – szakadt aztán el tőle hirtelen Víla.
– Mi a baj? – hajolt a füléhez.
– Zuhanok... Kal... segíts...
– Gyere, kapaszkodj belém – nyúlt volna a keze után, ám a lány hüvelye összeszorult a hímtagján.
A férfi felnyögött, Víla pedig folyvást rá-rászorított.
– El ne engedd! – nyögte Kalgran élvezettel a hangjában. – Ez az... szorítsd erősen...
És a férfi aprókat mozdult, egyre mélyebbre nyomakodva benne. Egészen a lányra nehezedett, hogy az érezze a testközelségét, hogy tudja, nincsen egyedül. Mire Víla képzelgése múlófélben volt, Kalgran pont ki is elégült benne. Felült és az ölébe húzta a kába lányt, türelemre intve a társait. Finoman csókolgatta a nyakát, simogatta a mellét, és azt figyelte, ahogy kezdett enyhülni a bódult állapota.
– Jól vagy? – súgta a fülébe.
Víla csak hümmögött és egészen a férfihoz bújt. Már épp meg akarta kérdezni, hogy vége van-e, amikor újabb áramlat kapta a hátára, ám ez nem ijesztő, inkább megnyugtató volt. Szemét lehunyva hagyta, hogy kellemes, langyos hullámok sodorják tudatát, azután pedig kinyitotta a szemét.
– Vannak még, ugye? – suttogta.
– Igen – felelte Kalgran.
Erre Víla összeszedte magát és felállt az öléből.
– Kíméljétek egy kicsit – engedte át a társainak a férfi.
Ők pedig tőlük szokatlanul, zokszó nélkül vették tudomásul, hogy a lánynak még pihenésre van szüksége. Lágyan értek a testéhez, finoman simogatták puha bőrét, egyikük a karjába is kapta, úgy csókolta. Vílán a gyengédségtől hamarosan újra eluralkodott a vágy. Az a néhány krauk, aki épp kisajátította őt, a barlang melletti sziklák egyikére sebtében összedobálta a kezük ügyébe akadó ruhákat, majd a lány azokon hanyatt dőlve kínálta fel magát számukra. Ők azonban ezúttal neki okoztak még gyönyörteljes pillanatokat. Egyikük hevesen falta ajkait, másikuk a mellét kényeztette, nyelvével körbe-körbe járva a bimbón, egy újabb férfi pedig szétnyitotta a lábait és az ölére hajolt, hogy csiklóján játszadozzon. Víla teste vonaglott a kéjtől, mire a férfiak finoman lefogták, hogy továbbra is könnyen hozzáférjenek. Egyikük elméje sem volt már tiszta, ám attól még jobban megrészegültek, ahogy a lány az élvezet olyan csúcsait élte át velük, ahová még egyetlen nőt sem sikerült eljuttatniuk. Eszükbe sem jutott már, hogy nem is olyan rég még a vérével akartak áldozni. Nem tudták, hogy Kalgran műve volt, hogy önmagukat ennyire meghazudtolván könnyedén mondtak le bármiről. Nyugodtabbak, türelmesebbek voltak, mint bármikor máskor. Imádták Víla kecses, vékony, fiatal testét, amit a lány a legkisebb ellenkezés nélkül bocsátott a rendelkezésükre. Imádták a tudatot, hogy leplezetlenül kívánta őket. A mámorukat okozó füst lassanként teljesen belepte a tudatukat. Fények villantak fel körülöttük, úgy érezték, elemelkedtek a földtől, aztán Víla teste egyszer csak megfeszült. Ragyogni látták a lányt, miközben élvezett.

Ezután újból Víla választott egy soron következő férfit, akinek egyszerűen csak az ölébe pattant, magába illesztette a vesszejét és erőteljesen beleült. Felnyögött, majd fel is jajdult, amikor túlságosan végigért benne. Mégis ütemesen ringatózni kezdett rajta, hiszen a fájdalom ellenére, vagy éppenséggel pont amiatt, feltüzelte a helyzet. Azután pedig hagyta, hogy a krauk a csípőjét megmarkolva mozgassa magán. Noha a méhe nyilallt a mélyre érő hímtagtól, ám a bőre bizsergett, ahogy a férfi magához szorította, mikor kielégült benne. Kalgran figyelmét sem kerülte el ekkor Víla segélykérő tekintete. Pillanatok múlva a kezébe nyomta az újabb adag főzetet, amit a lány késlekedés nélkül fel is hajtott. A krauk férfiak aztán egymás után húzták vaskos dorongjukra a képzelgések tarkította különös élvezetek között lebegő lányt. Szerették a testét, markolták, simogatták, csókolták, miközben fejük felett a csillagok nagyja már végigjárta útját az égbolton. Az éjszaka sötétje azonban még kitartott, a hajnal csupán óvatosan közelített, jóval a látóhatár alatt ólálkodva.

A hosszúra nyúlt éjjelen a kéttucatnyi férfi közül akadtak olyanok, akik kétszer, sőt háromszor is meghágták a lányt, ő azonban idővel alig tudott már a valóságról. Egyedül a forrását vesztett élvezet jutott még el elméjébe, minden más összemosódott szeme előtt, fülében pedig csak a vére dobolását hallotta. Úgy érezte, ha fel nem is áldozzák a testét, de meglehet, így is belehal végül...

Mikor aztán úgy tűnt, hogy mindenki kedvét lelte a lányban, Zrag ölelte magához. Nem nyúlt még addig hozzá, maga sem tudta, mire várt. Talán arra, hogy egyedül maradhasson vele, ám sejtette, hogy mire ez bekövetkezik, addigra Vílának már csak a testét ölelheti, elméje egészen más világokban hánykolódik majd. Az ölébe emelte a kimerült lányt. Mohón csókolta a nyakát, azonban ajkaira hiába tapadt, Víla nem reagált, szeme a messzi távolba révedt. Bár a férfi sem volt teljesen józan, de ő még egészen tudatánál volt. A farkába húzta a lányt, és ugyan alig érezte már a hüvely szorítását, úgy kitágult, a férfiasságát körülölelő forróság mégis megtette a hatását. A feszes, kerek mellek mellkasához nyomódtak, a mozgásra pedig halk nyögdécselés jött válaszul. A lány szemérmét erősen magához szorította, mire Víla zihálni kezdett, és teste önkéntelenül megvonaglott. A csaknem holtfáradt teremtés minden mozdulattól megrándult, fejét hátraejtette, szeme már-már fennakadt, de a hangja földöntúli élvezetről árulkodott. Zrag kitartott, amíg meg nem érezte, ahogy aztán vesszeje körül összerándul a hüvely a gyönyörtől, azután ő is átadta magát a szédítő csúcsnak, és felhördült, mikor beléontotta magját.

A hajnali derengés óvatos színekkel kúszott az ég aljára. Víla ájultan hevert a krauk karjai között. Zrag alig bírt már ébren maradni, szemhéja egyre jobban elnehezült, így inkább eldőlt a földön, magához szorítva az immár egyenletesen szuszogó lányt, majd ő maga is mély álomba merült.

Ötszáz ínséges esztendő után új korszak vette kezdetét azon az éjjelen. Ar-Dru krauk harcosainak istennőjük született, aki gyönyörért cserébe gyönyört adott nekik.