Már egy ideje ismét írok, és gondoltam nemsoká bejelentkezek egy nem tervezett folytatással, de aztán az élet közbeszólt. Úgyhogy nem ezzel gondoltam visszatérni az írós blogomra, de egyszerűen kikívánkozik belőlem. Mert máshol ennyire őszintén nem tudom leírni.

Röviden egy kis közvetlen előzménnyel úgy néz ki a dolog, hogy a párom a szokásos önző, egoista módján úgy nagyjából egy hónappal ezelőtt megint tök jogtalanul beszólogatott nekem, majd megsértődött, ahogy mindig szokta. Ezután egy teljes hónapon át szinte nem is szóltunk egymáshoz, ő szart a fejemre, én meg már úgy voltam vele, hogy nem nekem kell ezt a dolgot rendbe tenni, elég volt tizennégy éven át küzdeni ezekkel a faszságaival. Természetesen ő kapva kapott az alkalmon, és kihasználta a partnerkereső alkalmazások előnyeit, és beújított magának egy nálam idősebb nőt titokban. Akivel mellesleg már korábban is levelezgetett. A slusszpoén csak ezután következett. A drága úgy gondolta, jó ötlet a születésnapomon is kúrni ezzel a gerinces picsával, akivel amúgy kibeszélte a problémáinkat a félrekúrások alkalmával. Mert ugye vele kell megbeszélni a problémáinkat, nem velem. Természetesen miután kiélvezkedte magát a picsával, utána hazajött felköszönteni engem.

Hát, hozzábasztam az ajándékát, és őt magát is kibasztam a lakásból, hogy ha akar még valaha velem bármit, akkor azon nyomban eltakarodik. Nem érdekel hova, és mennyi időre, csak tűnjön el a szemem elől, különben... már nem tudom mit mondtam, de a gondolatom a ”megölöm” volt. A legnagyobb gyökérséget tette meg velem, amit nem egyszer átbeszéltünk már. Ugye, hogy mi fér bele és mi nem a kapcsolatunkba. Egy-egy ártatlan, kihagyhatatlan félrelépés nem a világ. De a tervezett, titkolt, sunyi félrekúrás, na, az nem fér bele. Hát, mit érdemel az ilyen? Ha az írott sztorijaim szereplője lenne, nem biztos, hogy megérte volna a másnapot.

Sokat csalódtam már az emberekben életem során, de ennyire undorító módon még senki nem bánt el velem, a bizalmammal. Nagyon régóta nem szeretem az embereket, és ez egyáltalán nem javul az évek során. Külső szemlélőként ezt ugyan nem mondaná meg rólam senki, mert kedves vagyok, kulturáltan viselkedem, ám valójában, ha tehetem, egyre jobban kerülöm sokak társaságát. Az írásaim sem véletlenül nem szólnak hétköznapi emberekről, helyzetekről, mert egyszerűen muszáj kikapcsolnom abból a sok szarból, amiben mások élvezik a dagonyázást. Én viszont, köszönöm, de nem kérek belőle. A férfiak sem nyűgöznek le. A saját párom is folyamatosan csak csalódást okozott. És amikor azt hittem, ezt már nem lehet fokozni, akkor még odabaszott egy jó komolyat. Annyira gáz a legtöbb hapsi. Persze, tisztelet a rettentően kevés kivételnek. Sőt, nekik igazából nagyon-nagyon nagy respect!

Én meg azért teremtek legtöbbször rosszfiú jellegű főhősöket, mert vigasztaló értékű számomra, hogy ezek a férfiak a rosszfiússáguk ellenére a maguk módján mégis korrektek, egyenesek, felelősségteljesek, következetesek (kivételek itt is akadnak, hiszen nem minden sztori szólhat ugyanarról), és ezt láthatóvá, nyilvánvalóvá is teszik. De a többségük ugye nem is ember. Mert úgy könnyebb ilyenné tenni őket. Ha emberi karakterek lennének, akkor képtelen lennék ilyenre megírni őket. Ezek a karakterek a maguk sajátos módján tisztelik a másik személyt, akivel dolguk akad. Nem feddhetetlenek, nem tökéletesek, de vállalják a felelősséget a tetteikért, nem sunyulnak, hanem férfiasan beleállnak a helyzetekbe. Engem pedig végtelenül elszomorít és elkedvetlenít, hogy a saját párom viszont, akit minden igyekezetemmel próbáltam a férfias tartás felé terelni hosszú éveken át, magasról tojt az egészre, és sunyi, alattomos módon tette, amit tett. Olyan mértékben csalódtam benne, hogy nem tudom, valaha kívánni fogom-e őt újra. A férfiasság szikráját sem látom már benne. Ha majd esetleg valaha ismét látnám, kérdés, hogy elhiszem-e.

Őt soha nem érdekelte igazán, hogy ki vagyok én. Nem ismert, nem is erőltette meg magát, hogy igazán megismerjen. Nagyon régóta tudta, hogy itt találja az írásaimat, de ez sem érdekelte különösebben. Pedig igazán sokat elárulnak a lelkivilágomról az írásaim. Nem szépítek, nem finomkodok bennük, töményen ott van a véleményem, az adott témákhoz a hozzáállásom. Hogy ezeket épp melyik karakter mondja ki, az már változó, sokszor pont nem a főhős. De a ”kedves” páromat mindig csak annyi érdekelte, hogy neki mindig jusson szex. Ha meg bármilyen okból nem jutott, akkor ment a sértődés és a bunkózás. De hogy én mit akartam? Az senkit nem érdekelt. Pedig azt sem lehet mondani, hogy hallgattam volna róla. Aztán az is rettentően lelombozott, és elvette a szextől a kedvem, hogy ez a drága hapsi napi rendszerességgel vagy egy órányi időn át verte pornóra a farkát. Végtelenül unalmas volt látni, izgalmat meg az égvilágon semmit nem okozott. Csak az értetlenséget, hogy hogyan lehet erre nap mint nap ennyi időt elbaszni, amikor annyi más érdekes, izgalmas, szórakoztató dolgot lehetett volna együtt csinálni, amire aztán sosem jutott idő. De a farokverésre mindig. Én meg hiába szex köré felépített történeteket írok, ezek bőven többről szólnak, mint pusztán a szexről. Mostanában rövidülnek is a szexjeleneteim, hiszen legtöbbször nem azok a legfontosabb részei a sztoriknak. Ergo, én egyáltalán nem azért írom a sztorijaimat, hogy szexről írhassak. Ha kihagynám belőlük, akkor se élvezném kevésbé az írást. Pornót meg nem nézek, sosem néztem, hentait is csak időszakosan. És azokat is csak azért, mert kedveltem a szexen kívüli cselekményüket. Ha az nem tetszett volna, akkor csupán a szexért nem néztem volna.

A férfiakhoz való viszonyulásom... Vonzalom szempontjából a fiatalabb éveimben olyasmi volt ez, mint a Pokoli nászban Enna és Gref viszonya. Fene tudja miért mindig az elérhetetlen pasikon akadt meg a szemem. Eskü, nem szándékos volt. És soha senkit nem csábítgattam, vagy vittem félre. Felnőtt éveimre aztán a hozzáállásom jelentősen megváltozott. A Vöröskében a csaj határozottsága és beletörődése egy az egyben a sajátom is. Én is belefáradtam már az életembe, szívesen átadnám a gyeplőt benne egy arra érdemesnek. A párommal viszont teljesen értékelhetetlen volt ilyen szempontból a kapcsolatunk. Ő egyébként sem nyitott felém soha igazán. Mindig csak úgy csinált ”mintha”... Én meg hajlandóságot mutattam rá, hogy elhiggyem, képes lassanként jó irányba változni. Hisz az élet írta sztorik talán nem ugyanazzal a dinamikával működnek, mint amiket én alkotok. Pedig úgy tűnik, nem kellett volna ilyesmire gondolnom, sem figyelembe vennem.

Az utóbbi években azért is hallgattam el itt a blogomon (is), mert túl sok volt már a csalódás az életemben. Aztán egyszerűen az autózás adrenalinja hirtelen több élvezetet kezdett adni, mint bármi egyéb. Volt vagy egy teljes év, amikor mindennél jobban kívántam azt, hogy beüljek az autóba, és csak úgy menjek a végtelenbe, tanulgatva közben, hogy hogyan lehet egy full gyári, lomha shitboxból kihozni valami élvezhetőt. Milyen jó is volt murvás parkolóban először berántani a kéziféket, ami amúgy nem is fogott rendesen. De ott jó volt, élmény volt. Jobb volt az egész, mint a szex. Magányomban lehunytam a szemem, és a váltón éreztem a tenyerem, a talpam alatt pedig a pedálokat. Nem éreztem azt sem, hogy nő vagyok. Vezetés közben ez nem számít, teljesen lényegtelen. Az anyagiak persze gátat szabnak ennek az élvezetnek, mivel kifejezetten csóró vagyok. A munkámat, a szabadidőmet főként a folyvást elégedetlenkedő páromhoz igyekeztem igazítani, ezért így se normális keresetem, se semmim nem volt soha.

Genetikailag persze nem kicsit összeillünk ezzel a hapsival. Nem vagyok hülye, nem véletlenül választottam. De ez nem egy általam írt sztori, ahol nyitottak egymásra a karakterek a vonzalmon túl is. Ő nem volt az rám sosem. Nem is kellett volna neki ennyi esélyt adnom. Most viszont megkapta az utolsót. Ha ezt is hagyja elúszni, akkor az életemben egy teljesen új sztori kezdődik. És ez a valóságban született történet meg megy a süllyesztőbe. Ha tizennégy év megy a kukába, hát akkor tizennégy év megy a kukába. Nincs mese! Kell már ez a fenének! A képzelt pasik sokkal több élvezetet és örömet adnak nekem. Még ha nem is én vagyok az, akivel dolguk akad. De én bújok a bőrükbe, és ezt egyértelműen élvezem. Talán nem is nőnek kellett volna születnem... Franc se tudja. Pedig amúgy nem utálok nő lenni. De néha lényegtelennek érzem a nemem.

A vágy meg... Hát, a vágyam a párom iránt teljesen megszűnt. Előbb dugnék bármilyen fura – akár gusztustalan – lénnyel, mint vele. Nem tudom, ez valaha megváltozik-e, de jelenleg undort érzek, ha arra gondolok, hogy hozzám ér, vagy nekem kéne hozzáérjek. És nem azt a jellegű undort, amik az írásaimban előfordulnak, amik utána valami megmagyarázhatatlan izgalomba is átcsaphatnak a körülmények hatására, hanem olyan undort, ami teljesen megöli a vágyat. Mert vágyam az ugyan lenne, jólesne a szex. De nem vele. Ha rá nézek, jelenleg egy lúzert látok. Én meg ugye a magabiztos, pofátlan, de törődő rosszfiúkat kedvelem. Hát... szomorú ez a helyzet. Jól rábasztam, na. Így jártam.

A párom megkapta tőlem az egyetlen tanácsot, amit tudtam adni neki magunkkal kapcsolatban, mivel folytatni akarja együtt. Az pedig az volt, hogy: Tegyen csodát! Akkor talán még működni fogunk. De hogy mi ez a csoda, arról nekem fogalmam sincs. Ezt már neki kell összehoznia. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Azért az elkövetkezendő hetekben megpróbálom befejezni, amit terveztem. Remélem, sikerül mielőbb. Mert amúgy tök jól benne voltam a sztoriban, megvolt végre évek után a flow, amíg be nem ütött ez a szar.