Éjszaka, sötét utcák, késő őszi hideg. A srác az oldalamon lelkesen kísér engem hazafelé a házibuli után, bár ő nem sejti, hogy nem ott lakom, amerre épp megyünk. Nem akarom, hogy tudja, hol talál meg, ha keresne még. A fene kérte, hogy kísérjen haza, de egyszerűen levakarhatatlan volt. Oké, hogy az egyik barátnőm haverja, de engem nem kell kísérgetni, sosem tette senki. Már rég otthon lennék, ha nem jött volna velem! Amíg a kamu lakhelyem felé tartunk, eszembe jut az a kellemetlen randi Riqkel. Ami után csak teltek a napok, majd a hetek, majd a hónapok, de nem került újból az utamba az a fura férfi az étteremből. Talán meg sem történt, ami történt. Talán Riq tett valamit az italomba, amitől hallucináltam. Hisz terhes sem lettem, a bőröm alól pedig sehogyan sem tudtam kiszedni azt a háromszög alakú cuccot, akárhogyan is vagdostam szét utána a csuklómat. Talán valóban csak én képzeltem oda, mert már nyoma sem volt semmilyen dudornak, egyedül néhány mélyebb vágás hege maradt meg. Riqkel az eset után még egyszer találkoztam, de azóta se. Szerintem nem értette a dolgot, én viszont képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy esetleg ő tehetett a képzelgéseimről. Miközben ezeken elmélkedem, megérkezünk a panelház bejáratához. A srác még nyomat ott nekem mindenféle vicces szöveget, próbálja oldani a feszengésemet. Gondolom, azt várja, hogy felhívom magamhoz. Ám ez eszemben sincs, nem véletlenül nem a saját otthonom előtt állunk. Miért akaszkodnak folyton rám a srácok, miért nem veszik a lapot, hogy én nem az a csaj vagyok, aki ezt értékeli? Miért vannak egyáltalán olyan csajok, akik igénylik az ilyesmit?! Szerencsémre épp kijön valaki a házból, én meg elkapom az ajtót, mielőtt becsukódna utána. Szegény srácnak benyögöm, hogy nagyon kell pisilnem, majd nyomok egy puszit – szigorúan csak – az arcára, és belibbenek az ajtón. Felszaladok az első lépcsőfordulóba, aztán ott is maradok. Csendben várok, hagyom, hogy rám kapcsolódjon a világítás, és a sötétben támasztom a falat a hátammal. Néhány perc múltán kitapogatom a villanykapcsolót a falon, majd ismét sárgás fény önti el a lépcsőházat. Óvatosan lejjebb osonok, és kilesek az üvegajtón, hogy elment-e már a srác. Megkönnyebbülök, amikor senkit sem látok odakint. Azért átnézek a hátsó bejárat felé is, szerencsére ott sincs senki. Hát, végre hazamehetek!

Dideregve szedem a lábam az egyre hűlő időben, átkozom a sorsot, hogy megint felesleges köröket kellett futnom. Utálom a hideget, ahogy sál hiányában a nyakamba kúszik, és jobban fázom tőle, mint valójában indokolná a hőmérséklet. Utálok fázni, de utálom a sok kényelmetlen ruhát is magamon. Nincs jó kedvem, alig várom, hogy hazaérjek. Ekkor halk lépéseket hallok magam mögül. Fülelek, figyelek. Ha lassítok, egészen elhal a hangjuk, ha gyorsabban szedem a lábam, akkor meg... A fenébe! Valaki követ. Pedig egészen közel járok már az otthonomhoz. Nem tudom mitévő legyek. Eredjek futásnak, vagy nézzek szembe az illetővel? Aztán hirtelen megfordulok.

Egy szőkésbarna srác torpan meg néhány lépésnyire tőlem, és csodálkozva néz rám. De hisz ő is itt lakik az utcában, láttam már rengetegszer, bár sosem köszönt, és én sem neki. Akkor mégsem követ, csak hazafelé tart ő is? Épp csak mondok egy hellót, amikor megindul felém, miközben valami köszönésfélét mormog az orra alatt. Félreállok előle a járdán, ő azonban a csuklóm után kap. Mi a fene?! Mit akar ez tőlem? Basszus! Kezd baromira elegem lenni a pasikból! Épp kicsavarnám a kezem a szorításából, de feljajdulok az éles fájdalomtól, ami a csuklómba nyilall. Majdnem csillagokat látok, úgy hasogat, mégis kirángatom magam a srác markából. Erre ő dühösen újból megragad, mielőtt futásnak eredhetnék. Nem kiáltok segítségért, valahogy eszembe sem jut. Hiszen egy súlycsoport vagyunk, nem félek tőle. És különben is, ki törődne vele? Inkább megrúgom a zaklatómat, de elvétem a térdét, a srác tekintete pedig ettől csak elborul, és lekever nekem egy pofont. A szemüvegem könnyedén lerepül rólam. A francba! De gyűlölöm, hogy szemüveges vagyok! A gyerek ekkor nekilök a ház falának, belemarkol a hajamba, és hátrarántja fejem. A csuklómban egyre erősebben lüktet a fájdalom. Mi történt vele? Ennyire nem szoríthatta meg. Akkor azonban megérzem a pulzálást, és rájövök, hogy az a fura hapsi ebbe a kezembe tette korábban azt a nyamvadt háromszög alakú valamit. Ugye nem változtat engem is valami szörnyeteggé?! Megdermedek a gondolattól, a srác meg közben megpróbálja lerángatni rólam a nadrágom. Ettől kicsit észhez térek.
– Eressz! – kiáltok rá erélyesen.
– Kussolj! – szorít erőteljesen a falhoz.
– Eressz már, a kurva anyád! Te lúzer hülyegyerek, nem jutsz másképp pinához, mi?!
Érzem, ahogy erre megtörik a lendülete, de utána még erősebben a házfalnak nyom.
– Kussoljál, érted?! Hülye picsa!
Basszus, a pulzálás egyre durvább! Úgy érzem, szétszakad a csuklóm. Mi a fenét csináljak?! Épp kezdenék komolyan kétségbeesni, amikor valaki hátrarántja rólam a srácot.
– Szállj le a nőmről! – mordul rá karcos hangon egy férfi.
Döbbenten fordulok meg. Eszembe sem jut tiltakozni az elhangzottak ellen, pedig dehogy vagyok én bárki nője. A férfi azonban menthetetlenül ismerősnek hat. Ó, ne! Hát, mégsem csak hallucináltam akkor, ott, az étterem mosdójában?!
– Mi a faszomat akarsz? – kiabál rá dühödten a srác. – Tudom, hogy nincs senkije, régóta figyeltem már!
Hogy mi a franc?! A rohadt sunyi fajtáját!
– Megdugtam, megjelöltem. Az enyém – jelenti ki erre nemes egyszerűséggel a fura hapsi. – Takarodj a közeléből!
Én köpni-nyelni nem tudok, teljesen elhűlve hallgatom, ahogy rólam beszél. Mit képzel ez magáról?! Mi az, hogy az övé vagyok?! Elmegy a picsába! Ám rájövök, hogy inkább nekem kéne marha gyorsan elsunnyognom onnan, amíg egymással vannak elfoglalva. Ám a srác ekkor hátrébb lép, én meg pont mindkettőjük látóterébe kerülök. A hülyegyerek a férfi felé toppant, kezével úgy csinál, mintha meg akarná ütni, de a vak is látja, hogy csak ráijeszteni próbál.
– Verekedni akarsz? – röhögi el magát a pasas. – Na, ne szórakozz! Tűnj innen, mielőtt megdöglesz!
A srác láthatóan felhúzza magát azon, hogy lesajnálta a hapsi. Mi a picsáért nem takarodik el inkább?! De ez az egóbajnok még egyszer úgy tesz, mint aki nekimenni készül, ám a férfi nem mozdul, szeme sem rebben. A gyerek erre tényleg nekitámad, de a pasi csak kitér az ütései elől. Szemüveg nélkül is látni vélem, hogy a férfi közben olyan tekintettel méregeti, amitől a hideg futkos a hátamon. Biztosra veszem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Annyira, de annyira szeretnék eltűnni mellőlük! Nem akarom látni, nem akarok a részese lenni a helyzetnek. Lehunyom a szemem, szorosan lezárom a szemhéjamat, majd hirtelen nyitom ki, hátha felébredek ebből a rossz álomból. De nem járok sikerrel, még mindig ott vagyok, és látom, ahogy a pasas emberi vonásai átalakulnak valami mássá, kezén megpillantom azokat a rohadt éles karmokat. A srác megrökönyödve bámul rá, és hátrálni kezd. Ám hiába, mert a hapsi elégedett pofával felé iramodik.
– Ne! Ne csináld! – tör ki belőlem, azonban a férfi, ha egy pillanatra meg is torpan, de nem áll meg.
Karmai könnyebben hasítják fel a srác torkát, mintha késsel vágná át. Úristen! Hátrébb ugrok, pedig a vére nem arra fröcsköl, ahol én állok.

Basszus, miért kellett ez?! Miért láttam? Miért történt ez az egész? A leheletem meglátszik a hűvös levegőben, én azonban mégsem a hidegtől, hanem a sokktól reszketek.
– Megölted... – nyögöm ki alig hallhatóan, és a férfi szemébe nézek, bár enyhén homályos a kép.
– Meg – válaszolja ő szenvtelenül.
– Miért?
– Mert nem értett a szóból.
– De...
– Nem! Nincs de! – villan rám dühösen a szeme. – Te sem értesz a szóból? Azt hittem, neked több eszed van.
Ettől bennem akad minden további mondanivalóm, pedig addig nem éreztem, hogy tartanék a hapsitól. De talán mégis csak van okom félni tőle. Ő elsétál mellettem, majd pár lépésnyi távolságban lehajol, és felvesz valamit a földről. A szemüvegem az.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem elhaló hangon, mikor felém nyújtja.
Ő azonban nem válaszol, csak karon ragad, és magával húz. Nem ellenkezem, pedig szívem szerint azt tenném. Eszemben sincs vele bárhová is menni, de odabent hiába kapálózom és kiabálok, a valóságban a testem a legcsekélyebb ellenállást sem mutatja. Miért vagyok ilyen kibaszottul tehetetlen?! Vajon engem is megöl, ha nem teszem, amit akar? Bénultan lépdelek hát az immár emberi alakot öltött férfi oldalán, majd arra eszmélek, hogy abba a házba visz magával, ahol a lakásom is van. A bejáraton simán bemegyünk, mikor az első emeleten lakó csivavás, bolond nő épp viszi a kis görcsét pisiltetni. Az a törpenövésű dög teljesen befeszülve, fejhangon ugat minket, ahogy mindenki mást is, miközben a nő és a hapsi szinte kézből kézbe adják egymásnak az üveges ajtó fogantyúját. Úristen, mit keresünk itt?! Ezt ne! Nem akarom, hogy tudja a pasas, hol lakom! Nem akarom, hogy a lakásomba jöjjön! Semmi keresnivalója nálam! A férfi azonban teljes magabiztossággal húz magával egyenesen a lakásom felé. Honnan a fenéből tudja hol lakom? Nem hív liftet, a lépcsőn megyünk a harmadikra. Aztán a folyosó végén megállunk a sötétbarna ajtó előtt. Basszus, a névtábláról már a nevemet is biztosan tudja.
– Na? Kinyitod? – lök meg kicsit az ajtó felé, mikor csak állok ott, és nem mozdulok.
Idegesen nyúlok a zsebembe a kulcsomért, amit azon nyomban el is ejtek. Remegő lábakkal guggolok le, hogy felvegyem a lábtörlőről. A férfi türelmetlen pillantását végig magamon érzem.
– Add ide! – veszi ki a kulcsot a kezemből, amikor felállok.
Félretol az útból, és kinyitja helyettem a zárat, majd belöki az ajtót. A karomat elkapva magával ránt, be a saját lakásomba, ahová most már a legkevésbé sem kívánkozom.

Automatikusan kapcsolom fel a villanyt, majd rúgom le magamról a cipőmet, aztán szótlanul és feszülten dobom le a kabátom az egyik fotelba. Miután a következő pillanatban a férfi is ugyanoda teszi a sajátját, én nagy levegőt véve felé fordulok, hogy megpróbáljam távozásra bírni. Ám ahogy találkozik a tekintetünk, egyszerűen képtelen vagyok bármit is kinyögni, csak bámulom a pasi fura vonásait. Hagyom, hogy ez a különös hapsi levegye rólam a szemüvegem, és az asztalra tegye. Mikor zavarba ejtően közel hajolna hozzám, elhátrálok tőle.
– Honnan tudod hol lakom? – kérdezem szinte suttogva.
Nem merek hangosabban beszélni, magam sem tudom miért. A férfi nem válaszol, csak ismét közelebb lép hozzám.
– Hogyan kerültél oda... ahol az a srác... – de nem bírom befejezni a mondatot, mert a pasi megint megcsókolni készül. Én azonban a mellkasára teszem a kezem, és eltolom magamtól.
– Honnan került elő ez ismét? – emelem fel a szeme elé a csuklómat, amin a dudor van. – Hiába vágtam fel a bőrömet, sehol sem találtam korábban.
A férfi a szemöldökét összehúzva elneveti magát, majd megrázza a fejét.
– Mondtam, hogy megjelöltelek, nem? Tudok mindent rólad. Tudom merre jársz, tudom milyen állapotban vagy, mennyit aludtál, milyen a kedved, mikor vagy termékeny... Az enyém vagy, Zina.
Fenébe, hát tényleg tudja a nevem!
– Nem, nem vagyok a tiéd – suttogom aztán.
– De, az enyém vagy – lép olyan közel hozzám, hogy összeér a testünk.
– Nem – rázom kitartóan a fejem. – Menj el...
– Nem megyek – néz mélyen a szemembe, és meglátom benne a kékes derengést.
– Ez az én lakásom. Menj el innen!
– Nem érdekel – suttogja ő is olyan közel hajolva hozzám, hogy már szinte összeér az ajkunk.
A következő pillanatban pedig erőszakosan tapad a számra. Derekamnál fogva magához szorít, és olyan hévvel csókol, hogy egy pillanatra egészen megrészegít. Akkor azonban hirtelen ellököm magamtól, majd a konyhába szaladok. Megmarkolom az első kezem ügyébe akadó kést, és a férfi felé fordulok vele, mikor utolér.
– Mit akarsz azzal? – vonja fel a fél szemöldökét a hapsi.
– Menj el! – utasítom ezúttal emelt hangon. – Kérlek... – teszem hozzá halkabban, mikor ő csak kényszeredetten mosolyog rajtam.
– Nekem tíz van – mutatja ekkor felém az éles karmait. – Te azzal az eggyel mit akarsz?
Megsemmisülten bámulok rá.
– És ha megölöm magam?
– Van még rengeteg nő rajtad kívül – von erre vállat.
– Akkor miért nem mész el? Miért nem másnál vagy abból a rengetegből? – szorongatom még mindig a kést.
– Tedd már le – lép felém a hapsi, aztán rámarkol a pengére.
Farkasszemet nézünk néhány pillanatig, majd egyszerűen feladom. Nincs bátorságom megvágni. A férfi visszateszi a kést a konyhapultra, utána magához von.
– Legalább válaszolj – nézek mélyen a szemébe, ám ő inkább megcsókol.
A pasi nem várja meg, hogy ténylegesen beadjam neki a derekam, egyszerűen csak elkezdi lefejteni rólam a nadrágomat, nyelve pedig újra és újra a számba nyomul. Megdöbbent mennyire jólesik a csókja. Egészen ellazít, hiába tudom, hogy ez a hapsi épp erőszakot követ el rajtam, immár másodszor. Hagyom, hogy lerángassa rólam a bugyimat is, amin a nedvem már félreérthetetlenül nyomot hagyott. Utálom magam, hogy a testem izgalomba jött, és utálom a férfit, hogy izgalomba hozott. Pár hónapja, ott, az étterem mosdójában is felizgatott, pedig akkor fizikálisan is kényszerített a szexre. Nem úgy, mint ezúttal, hogy szinte csak szavakkal törte meg az ellenállásom. Hogyan csinálja? Nem értem! Ő viszont nem elmélkedik, hanem kigombolja a nadrágját, hagyja lejjebb csúszni, azután magához von. Hímtagja rettenően feszül az alsójában, érzem. A pasas megfordít maga előtt, kőkemény férfiassága pedig a fenekemnek nyomódik. Gyűlölöm, hogy abban a pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy tegye végre belém. Essünk túl a dolgon, hiszen maga az aktus eszméletlenül jó vele. A pasi ekkor a konyhaasztalra dönt, előveszi a farkát, és hirtelen mozdulattal belém meríti. Annyira gyorsan történik minden, hogy a gondolataim egyszerűen lekapcsolnak, és csak a dugás okozta kéj lüktet az elmémben. Nyögök a férfi minden egyes lökésénél. Olyan erővel tolja a hüvelyembe tövig a hímtagját, hogy az összes érzékemmel csak azt az őrjítően szétfeszítő érzést észlelem. A külvilág teljesen megszűnik számomra. Nem érzek mást, csak a hapsi farkát magamban, ahogy a nedvemtől könnyedén csúszik belém újra és újra, hogy teljesen kitöltsön. Hiába hallom, ahogy a bőrünk összecsattan, hiába látom, ahogy az asztalt, amin támaszkodom, újra és újra a falnak lökjük, a testem és az elmém csak a vaskos férfiasságra koncentrál. Arra a kínzóan jó élvezetre, ami egyre sűrűsödik bennem, és egyre elviselhetetlenebbé válik, mégsem akarom, hogy véget érjen. Nem akarok kielégülni, ezt akarom érezni... még, még és még! A pasi nem pofázik közben, nem aláz, nem pornóból vett klisékkel baromkodik, hanem elemi erővel dug. Érzem, hogy őrülten élvezi, érzem, hogy ösztönből dolgozik rajtam. A karom kezdi feladni, alig bírom már tartani magam. A férfi ekkor felhúz az asztalról, és a csípőmnél fogva magára szorít. Tudom, hogy nemsoká belém élvez, legutóbb is ezt tette. Hiába tiltakozik az eszem, hogy ezt nem kéne, nagyon nem, mégsem kívánok abban a pillanatban semmit sem jobban, mint hogy elárasszon odabent a hapsi spermája. Nem akarom, hogy teherbe ejtsen, mégis megremeg a testem a gondolattól, és annál közelebb kerülök az orgazmushoz, minél inkább arra gondolok, hogy ez simán megtörténhet. És a vaskos farok csak feszít tovább kitartóan, ugyan rövidebb utat jár be hüvelyemben ebben a testhelyzetben, de úgy ingerel, hogy menten végem lesz. A férfi zihál, hörög a fülem mellett, egyre kapkodóbbá válnak a mozdulatai, aztán megfeszül a teste, és érzem, ahogy belém lövell a magja. Én is akarom! Remegni, nyüszíteni akarok az orgazmustól, hisz olyan közel járok már. Felé tolom hát még egyszer a fenekemet, meg még egyszer, azután megvonaglik az én testem is, majd szétárad bennem a gyönyör.

A rohadt életbe! Miért velem történik ez?! Hallgatom, ahogy a hapsi a vállamra hajolva zihál. Még mindig erősen markolja a csípőmet, nem akar elereszteni, én viszont szabadulnék.
– Eressz már! – kezdek ficeregni, de ő csak még erősebben megszorít.
Nem adom fel, már egyértelműen ki akarom tépni magam a kezei közül, mire végre elenged. Mielőtt megszólalnék, ő újból hozzám lép, és az ajkaimra tapad. Tiltakozom a csók ellen, ám ez őt a legkevésbé sem érdekli.
– Fejezd már be ezt a bohóckodást – néz aztán a szemembe. – Tök feleslegesen állsz ellen, úgysem érsz vele semmit. Az enyém vagy, akkor duglak meg, amikor akarlak. De tetszik, ha te is élvezed – néz mélyen a szemembe, én meg elveszek a kékes derengésben, teljesen megbabonáz. Mégis rettentően utálom, hogy így beszél rólam, utálom, hogy semmibe veszi az akaratomat. Mi a fenét képzel magáról? Mi a fenét akar tőlem valójában?
– Miért mondod, hogy a tiéd vagyok? – teszem fel neki a kérdést.
– Mert az vagy. Kiválasztottalak, megdugtalak, megjelöltelek, és remélem, ezúttal meg is termékenyítettelek.
Erre belém hasít a rémület. Ugye nem?! A férfi egyértelműen érzékeli a döbbent csendet, ami rám szakad, látja a riadt tekintetemet, azonban csak elégedett mosolyra húzza a száját.
– De hogy biztosra menjek, ezentúl gyakrabban dugunk majd.
Én csak a fejemet rázom, és hátrálnék a pasitól, ha az asztal nem lenne útban mögöttem. A férfi mosolyogva lép utánam, majd magához szorít ismét.
– Miért tiltakozol? Ez az élet rendje. A nők képesek nekünk utódot szülni. Te vagy alkalmas nekem utódot szülni, érzem az illatodon. Te is tapasztalod, milyen jól passzolunk.
– Mégis mit képzelsz?! Velem akarsz élni? Vagy csak hordjam ki a gyereked? Menj a picsába! Azt se tudom, mi vagy! Mégis hogyan illenénk össze?!
A pasi csak nevet a felháborodásomon.
– Inkább éreznéd magad megtisztelve. Keveseknek adatik meg az, ami neked.
– Mi? Hogy erőszakból szülessen gyerekem?!
– Az a része nem számít. Így hamarabb célt értem. Ha becsaplak, és úgy viszlek ágyba, attól jobban éreznéd magad?
– Mi a... – de megakadok, amikor teljesen felfogom, amit mondott.
– Ugye, hogy nem! – folytatja erre ő. – Vannak dolgok, amikbe nincs beleszólásunk. Neked ez most épp egy ilyen – von vállat. – Tudom, nehéz ezt manapság számotokra feldolgozni, de ez van, fogadd el.
– Nem – rázom a fejem. – Nem a középkorban élünk, meg nem valami őrült felnőtt mesében, sem valami begombázott törzsi társadalomban, ahol földöntúli mindenféléknek áldoznak, mert nincsenek mélyebb ismereteik a világról.
– Nem, ez már egy modern társadalom – nevet a pasi. – De ettől még nem vagytok se mindenhatók, se mindentudók.
– Mi a fene vagy? Áruld már el!
– Sok mindennek neveztetek már minket az idők folyamán. Isteneknek, szellemeknek, démonoknak, bukott angyaloknak, de még magának az ördögnek is. Már nem is követem, mikor minek hívtok, hiszen tök mindegy.
Teljes megrökönyödésben csak a fejemet rázom, és úgy bámulok a pasira, mintha egy megtébolyodott alak állna előttem. Ő azonban szinte már kedvesen mosolyog rám.
– Aranyos a hitetlenkedésed, a tagadásod. Komolyan, egészen megkedvellek a végén. Se komolyan megölni nem akartál, se rendőrt nem hívtál rám, se semmilyen mai modern, kamu ördögűzőket sem. Neked valójában semmi bajod velem, sőt... – hajol ismét az ajkamhoz – valójában bejövök neked, csak ciki bevallanod a mostanában divatos, nagy öntudatosságotokban.
– Csak megőrültem, ugye? Hallucinálok, és ez az egész csak a fejemben játszódik, ugye?
– Nem, Zina – suttogja a fülembe. – Valódi vagyok, a dugás is az volt. A terhességed is az lesz.
– És ha elvetetem a gyereket?
– Nem hagyom.
– Nem lehetsz 0-24-ben folyton a nyomomban.
– Dehogynem. Lényegében eddig is ott voltam – fogja meg jelzésértékűen a csuklómat.
– Mégis hogy képzeled? Hogy fogom egyedül felnevelni?
– Nem lesznek anyagi gondjaid, erről biztosítalak.
– Mi? Hogy? De akkor is... egyedül... én...
– Ti nők mindent megoldotok. Nincs lehetetlen előttetek. Ti tartjátok fenn az életet. Nélkületek már mi sem léteznénk.
– Ne... ne kezdd ezt! Körbeudvarolsz, csak hogy boldogan kihordjam, és felneveljem a gyereked, miközben az életem odalesz, se munkám, se szabadidőm, se semmi.
– Azt mondtam, nem lesznek anyagi gondjaid. Ezt értsd úgy, ahogy hangzott. Nem kell dolgoznod, de mindened meglesz, amire csak szükséged van, amíg fel nem nő az utódom.
– És utána?! Kezdjem a nulláról az életem?
– Na, idefigyelj! – ragadja meg hirtelen a karom, és enyhén megráz. – Állj le ezzel a kínlódással! Komolyan! Marha idegesítő hallgatni. Egyszerűen csak tedd becsülettel a dolgod, és megígérem, hogy cserébe életed végéig nem lesz gondod a megélhetésre. Rendben? Nem szenvedsz látványosan, nem gyötörsz ezekkel az apró‑cseprő problémákkal, hanem felneveled az utódomat, utána meg élvezed az életet.
– Honnan tudjam, hogy nem csak becsapsz?
A férfi erre kényszeredetten megrázza a fejét.
– Majd megtudod. De ha semmi sem jó neked, intézhetjük ezt kellemetlenebbül is. Úgy szeretnéd?
Erre én is csak a fejemet rázom, de sokkal inkább a megélt tehetetlenségtől, mint valódi válaszként. A férfi pedig elnéz engem egy darabig, majd arckifejezése egészen megenyhül. Finoman a hajamba túr, megcsókol, azután felhúzza a nadrágját, és egyszerűen kisétál a konyhából. Mire összeszedem magam, hogy utána menjek, hallom, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtóm. Mi a fene? Szó nélkül lelép?

Hosszú percek telnek el, amíg csendben és bután bámulok az ajtóra a szoba közepéről. Az utcáról felszűrődő zajok térítenek magamhoz valamelyest. Odalent mások is buliból érkeznek haza, egyértelműen hallatszik a bepiált röhögésükön. Én meg csak állok félmeztelenül, az ajtót bámulva, és képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy talán ismét csak hallucináltam az egészet. Na, de ezúttal mégis mitől? Hisz a házibuliban senki nem itatott velem semmit, mindent magamnak töltöttem ugyanabból, amiből a többiek is. Vagy megőrültem volna? Talán a combomra folyt sperma sem igazi, csak az agyam szórakozik velem? Hiszen a férfi, ahogy előkerült ott, az utcán, úgy el is tűnt a lakásomból. Nem érdekelte, hogy lett volna még mondanivalóm, vagy bármi. Csak kisétált az ajtón, még csak látni se láttam. Tényleg nálam járt? Mi a fene ez az egész? És miért velem történik?