Szikrázó napsütés, délelőtti zsongás, távoli szirénák hangja. Kábán bámulok az ablak felé az ágyamból. Bántja a szememet az erős fény, a fejemre is húzom inkább a takarót. Nem akarok felébredni, nem akarok gondolkozni. Úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak. Annyira szét vagyok csúszva, szinte azt sem tudom, hol vagyok, aztán bár komótosan, de a tudatom csak kezd tisztulni. Megállapítom, hogy szörnyen sok baromságot álmodtam. Ám akkor leesik, hogy nem, rohadtul nem álom volt az előző nap éjszakája. Basszus, szemtanúja voltam egy szürreális gyilkosságnak, és megerőszakolt az a különös hapsi, aki mindenáron teherbe akar ejteni. Mi a fenébe keveredtem? Tényleg nem az agyam szórakozik velem? Annyi ilyen filmet láttam már! Amiben a főhős mindenféle nem létező dolgokat vagy személyeket lát. Mi van, ha én is megőrültem, és képzeletbeli lényeket látok? Akkor azonban ismét a fülembe tolakodik odakintről a szirénázás, immár nem is annyira a távolból. Hirtelen felülök. Ugye nem?! Ugye nem most találták meg azt a srácot?! Tényleg megölte a pasas, nem csak képzelődtem? Ugye nem fog kiderülni, hogy én is ott voltam? Nem akarom, hogy megtaláljanak, nem akarok hazudni, de nem akarom az igazat sem elmondani. A szívem vadul kalapál, a fejem tompán fáj, a kezem megremeg a félelemtől. Mit csináljak? Aztán, ha nehezen is, de lassanként nyugalmat erőltetek magamra, és úgy döntök, nem foglalkozom a történtekkel. Mégis mit tehetnék? Csupán elszenvedője voltam mindennek, nem tehetek semmiről, semmi sem az én hibám.

A szemüvegem után nyúlok az éjjeliszekrényre, de nem találom ott. Hova a fenébe tettem? De hisz nem is én tettem le, hanem a fura pasas vette le rólam még előző este. Kikászálódom az ágyból, és megpróbálom összeszedni magam, ám nem túl nagy sikerrel. Megkeresem a szemüvegem a nappaliban. Ott van az asztalon, ahová az este került. Bevillan elmémbe a kép, ahogy hozzám hajolt a hapsi. Fenébe! Nem! Nem volt jó... akkor sem, ha valójában soha senki nem izgatott még úgy fel, ahogy az a mocsok. Nem akarom ezt az egészet! De olyan kibaszottul tehetetlennek érzem magam. Végül percek múltán a zuhany alatt kötök ki, azonban a vízcsobogás sem igazán akarja ezúttal elmosni a nyomasztó gondolataimat. Ki a fene az a pasi? Miért én kellek neki? Miért akar teherbe ejteni? Soha senki nem élvezett még belém ő előtte. Élveztem vele a szexet, akkor is, ha baromira nem akartam. Utálom magamat ezért. Rettentően. De az a rohadék olyan egyszerűen, minden sallangtól mentesen csinálta, hogy teljesen magával ragadott az elvárásoktól mentes felszabadultság. Megtette velem, amit akart. Ráadásul nekem is jó volt.

Óráknak tűnő elmélkedés után, aztán vizes hajjal, egy szál bugyiban, teljesen megzuhanva ülök a kanapén. Mit csináljak? Nem akarok terhes lenni, muszáj tennem valamit! Az esemény utáni tabletta az egyetlen lehetséges megoldás erre. Azt mégis hogyan akadályozná meg a pasi? Akár azt, hogy felírassam, akár azt, hogy bevegyem? Tényleg tudna rólam mindent, ahogy mondta? De mégis hogyan? A gondolataimat csak nem látja, annak semmi jelét nem adta. Ezt meg akkor honnan tudhatná? Egészen felvillanyoz a könnyed megoldás lehetősége, össze is kapom magam, hogy mielőbb indulhassak.

***

Megborzongok az őszi, hűvös levegőtől. Hiába a korábban fellobbanó tettvágyam, valójában nem vágyom sehová sem menni. Mégis muszáj eljutnom az orvoshoz, hiszen sürgősen szükségem van arra a nyamvadt tablettára, puszira meg nem adják ki. Elgondolkodva bámulok a lábam elé, miközben határozott tempóban haladok. Fülhallgató csak az egyik fülemben van, a zene mellett a külvilág zajait is szeretem hallani. De tulajdonképp a zenére nem is figyelek, helyette intenzíven átkozom magamban a fura hapsit, hogy miatta borulni fog a ciklusom, és ki tudja mikorra áll majd helyre. Vajon ezek után leszáll rólam a pasi, vagy tovább fog zaklatni? És ha ezentúl fogamzásgátlót szednék?

Úgy hagyom e közben magam mögött az utcákat, hogy észre sem veszem az idő múlását. Felemelem a tekintetem egy zebrához közeledve. Körbenézek. A túlsó sávban közeledő autó pont elmegy majd, mire lelépek, így meg sem állok a járda szélénél. A lábam előtt a gyalogátkelő megkopott felfestését bámulom, aztán fogalmam sincs hogyan történik. Hangosan csikorognak a gumik az aszfalton, én meg arra eszmélek, hogy a korábban látott autó elé kerültem. De hogy lehet még mindig ott? Megijedni sincs időm, csupán egyetlen dolog lüktet a fejemben: én itt repülni fogok! A kezemet az arcom elé kapom, és felkészülök a legrosszabbra, hisz nem tudok félreugrani, túl közel van hozzám. A következő pillanatban azonban, mintha megállna az idő. Mi a franc?! Biztosan csak képzelődöm! Megrázom a fejem, majd leeresztem magam elől a kezemet. Hitetlenkedve pillantok körbe. A világ mozdulatlan körülöttem. Az autó is ott van tőlem talán tíz centire, de nem ér el. Mi a fene ez?!
– Mire vársz még? – szólít meg egy már ismert hang. – Elsétálnál végre az autó elől?
A férfi felém tart a zebrán, és szemöldökét megemelve figyel engem.
Én csak zavartan bámulok rá, meg körbe magam körül.
– Szedd már össze magad! – lép közelebb hozzám. – Jártál már időbuborékban. Emlékszel, nem?
És akkor leesik a dolog. Basszus! Az étterem mosdójában is ugyanez lehetett! Hát, azért volt olyan furcsa. A hapsi aztán karon ragad, és magával húz, le az úttestről. A világ ekkor megelevenedik körülöttünk, én meg hátrapillantok, és látom, ahogy az autó tovább fékez. Bár a blokkolásgátló engedi forogni a kerekeket, azonban a sofőr hamar meggondolja magát, és felhagy az amúgy is vérszegény kerülő manőverrel. Valószínűleg érzékeli, hogy már nincs előtte senki. Azután pont a zebrán túl sikerül megállnia. Az emberek körülöttünk értetlenül bámulnak a jelenetre, én pedig szorosan a férfihoz simulok, hogy észrevétlen maradjak. Ő átkarol, majd sietősen megindul velem, mielőtt komolyabb feltűnést keltenénk.

Ahogy egyre messzebb érünk attól az átkozott zebrától, nekem egyre jobban remegni kezd a lábam. Annyira utálom ezt az érzést! Ezt a nyavalyás sokkot, ami percekkel az esemény után igáz le könyörtelenül. Megállok, és kibújok a férfi karja alól. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, bár a zebra óta fel sem fogtam, hogy még szól benne a zene.
– Jól vagy? – kérdezi ekkor a hapsi.
– Nem – válaszolom abszolút őszintén. – Remegnek a lábaim. Muszáj megállnom.
Erre szó nélkül magához von. Szeretném eltolni magamtól, nem akarom, hogy pont ő nyújtson támaszt. Túljutok én ezen nélküle is, eddig is mindennel magamnak kellett megküzdenem. Ám mégsem teszek semmit, csak hagyom, hogy öleljen. Olyan fura érzés. Végül mégis kibontakozom a karjaiból.
– Hogy kerültél oda? – nézek a szemébe. – Honnan tudtad, hogy...
– Már mondtam, hogy tudok rólad mindent. Ha megijedsz, ha halálfélelmed van, azt is.
– Na, de...
– Nem – szakítja félbe a mondandómat –, ne érdekeljen több. Inkább légy hálás érte!
Én viszont nem tudok őszintén hálás lenni, miközben valahol azt érzem, talán a könnyebb út lett volna komolyan megsérülni, vagy meghalni. Talán tudat alatt emiatt sodortam bajba magam. Ám azt sem tudom őszintén állítani, hogy valóban erre vágynék. De valahol ott motoszkál bennem, hogy akkor biztosan szabadulnék ettől a fura hapsitól. Hisz már megint itt van! A fene vinné el! Ahogy azonban lopva rá pillantok, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg annyira szabadulni akarok tőle. Ha kell, megment és vigyáz rám... cserébe viszont nekem nincs szavam ellenében. Nem! Mégsem tetszik ez az egész! Még akkor sem, ha valójában egész jó pasinak is tűnik.

A férfi nem törődik az arcomra bizonyosan kiülő vívódással, inkább ismét átkarol, és megindul velem. Már nem csodálkozom, hogy az otthonom felé tartunk. Ugye nem akar megint megdugni?! Ugye csak elkísér, hogy egyben hazaérjek? Ugye?
– Mi ez az időbuborék dolog? – kérdezem inkább, hogy eltereljem a gondolataimat, és talán az övéit is.
– Pont az, aminek hangzik. A buborékon belül másképp telik az idő, mint azon kívül. Úgy is mondhatjuk, hogy idő az időn belül. Ami odakint mondjuk egy perc, az odabent akár fél óra is lehet.
– Hát, ez... hm... – de nem folytatom, fogalmam sincs mit mondjak rá.
Ez az egész teljesen hihetetlen! Miért történnek velem ilyesmik? Nem akarom! Ám csak nem hagy nyugodni a téma. Idő az időn belül, időbuborék, mi? Faszom! Menne már a picsába ezzel a sok baromsággal ez a rohadék! De, hát, ott voltam, láttam, megtapasztaltam. Végül is megmentett egy balesettől.
– Az időbuborék... – torpanok meg ekkor hirtelen. – Szóval, amíg benne vagyunk... addig számunkra a kinti idő lassabban telik. És a többiek odakint mit érzékelnek ebből? – kérdezem, és valami zavaró gondolat motoszkál a tudatom határán, ám képtelen vagyok összerakni, hogy mi is az.
A pasi a szemembe néz, majd elvigyorodik.
– Semmit, ha épp úgy akarom. Csupán egy szempillantás is lehet számukra az egész.
És erre hirtelen leesik nekem a dolog.
– Te csináltad, te szemét! – ütöm meg gondolkodás nélkül a vállánál, mire ő elkapja a kezem. – Te intézted úgy, hogy pont az autó elé kerüljek. Tudtad, mire készülök, ugye?!
– Nem – enged el aztán. – Csak azt tudtam, hogy furcsán megnyugodtál a zaklatott reggeled után.
– Képes lettél volna belezavarni egy balesetbe, hogy...
– Képes voltam? – vág erre közbe.
– Hát... majdnem... de...
– Csak rád akartam ijeszteni. És azt hiszem, sikerült is – vigyorodik el ismét.
– Miért teszed ezt velem?
– Mondtam már, nem? – vonja meg a vállát.
– Nem akarok teherbe esni – rázom kétségbeesetten a fejem. – Nem akarok gyereket szülni. Főleg nem neked!
– Hát, pedig fogsz, mert én meg nagyon szeretném – néz szinte már kedvesnek ható tekintettel rám.
– Utállak!
– Én viszont kedvellek.
Ne! Nem akarom ezt hallani! Miért? Mit kedvel rajtam, amikor szinte alig ismer?! Ha kedvelne, nem kényszerítene semmire. Ám nem mondok már erre egyebet, nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy belebonyolódjak egy újabb számomra reménytelen szóváltásba. A hapsi láthatóan kellemes hangulatban sétál mellettem, én azonban teljesen össze vagyok törve. Mégis mit művelt már megint velem?! Kedvel, mi? Hát, nem épp kellemes élményekkel gazdagított. Mit tenne, ha nem kedvelne?!

Percek múltán is a férfival az oldalamon haladok hazafelé. Úgy szeretnék eltűnni onnan, eltűnni mellőle! Hisz ez az egész totál abszurd. Ilyen dolgok nem szoktak történni a valóságban. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg nem csak megőrültem.
– Te tényleg létezel? Nem csak én hallucinállak? – bukik ki végül belőlem a kérdés.
Ő erre őszintén felnevet, majd széttárja a karját. A szemből jövő nő, hirtelen odébb lép, nehogy nekiütközzön.
– Jaj, elnézést, hölgyem! – fordul felé a férfi, mire a nő mosolyogva int, hogy semmi gond.
– Látod, látnak mások is – hajol a fülemhez a hapsi.
– De mi van, ha nem is vagy semmi különleges, csupán egy átlagos ember, akit én hallucinálok természetfelettinek?
– Édes, ahogy próbálod tagadni a nyilvánvalót – mosolyodik el. – De miért? Tényleg ennyire hihetetlen a létezésem?
– Hát, előtted még semmi hasonlóan valószerűtlen furcsaság nem történt az életemben. Akkor miért ne gondoljam azt, hogy azért látok most csupa hihetetlen dolgot, mert mondjuk valami gond van az agyamban?
– Végül is... De ne áltasd magad. Semmi gond nincs veled – pillant ekkor rám kedvesen.
Ez megint mi?! Miért néz így?
– Tudod – folytatom tovább a témát –, jobb lenne az a tudat, hogy megőrültem, és ez az egész csak a fejemben játszódik.
A pasas nevet, majd magához húz.
– Fura egy csaj vagy te, Zina. A régebbi időkben nem problémáztak ennyit a létezésünkön.
– Nem is tanultak ennyit a világról, mint mi.
– Ez igaz. És nyitottabbak voltak az ismeretlenre. Nem akartak mindent a végletekig megmagyarázni.
– De, hát, én ennek a kornak az embere vagyok. A régi idők már elmúltak.
– El... – hagyja rám, és csendben sétál velem tovább, még mindig magához vonva.
Magam sem tudom miért hagyom. Zavar. Minél jobban esik, annál jobban zavar. Nemsoká el is tolom magamtól.

Ijedten eszmélek aztán rá, hogy pár háznyira vagyunk már csak attól, hogy hazaérjek. Nem akarom, hogy a szomszédok véletlenül meglássanak vele. Hiába néz ki embernek, egyszerűen nem akarom, hogy esetleg azt gondolják, együtt vagyunk. Nem akarom, hogy gond nélkül beengedjék a bejáratnál, ha összefutnak ezzel az átkozottal. Bár talán ezen nem is múlik semmi, úgyis be tud jönni, ha akar.
– Ne gyere tovább velem! – állok meg aztán mégis mellette.
– Miért? Ciki velem mutatkoznod? – vigyorog rám.
– Az emberek... a szomszédok... félre fogják érteni. Azt gondolják majd, hogy a pasim vagy. De kurvára nem vagy az!
A férfi nevet, és megvonja a vállát.
– Szóval ciki. De ha ennyire zavar...
– Zavar, hát! Valójában semmi közöm hozzád! Miattad volt eddig minden, ami köztünk történt. Nem én akartam!
Ő erre gúnyos mosolyra húzza a száját, majd hirtelen hozzám hajol, és megcsókol. Tiltakoznék, de egy pillanat műve az egész. Aztán egyszerűen csak fogja magát, és szó nélkül otthagy. A fenébe már! Direkt csinálta a rohadék! Ugye nem látott meg senki ismerős?! Körbepillantok, ám szinte üres az utca, az a néhány lézengő ember, pedig teljesen ismeretlen a számomra. Remélem, fentről az ablakokból sem bámultak minket.

***

A színes fények rengetegében a zene hangosabb, mint ami a fülemnek kényelmes, azonban hamar megszokom a hangerőt. Ugyan tudom, hogy előbb kimerülök tőle, mint a haverok többsége, akik ma este elrángattak ebbe a hülye klubba, de legfeljebb előbb lelépek, mint ők. Igazából nem értem magamat. Mi a fenét keresek én itt? Miért jöttem el velük? Talán, hogy szabaduljak annak a fura hapsinak még a gondolatától is. Nem akarok tudni róla! Nem akarok azon kattogni, hogy teherbe ejtett-e. Annyira utálom! Reggel gusztustalanul keresztülhúzta a tervemet a megoldásra, hát szarok bele! Szórakozni jöttem, táncolni, kikapcsolni, felejteni! Az a nyavalyás meg ott rohadjon meg, ahol van!

A hely kellemetlenül zsúfolt, a legnagyob teremben rengetegen vannak. A zene dübörög, a levegő fülledt, én meg úgy érzem magam, mintha egy furcsa álomban lennék. Az emberek körülöttünk önfeledten táncolnak, nekem azonban épp csak mozdul a testem az ütemre. A figyelmem egészen kikapcsol, a tudatom szinte transzba kerül a ritmustól. Hamarosan arra eszmélek, hogy teljesen elsodródtam a többiektől. Körbenézek, ám hiába, mert nem látom őket sehol. De hát, kit érdekel. A zene jó, a hangulat nem kevésbé, én meg felejteni akarok. Még jó is, hogy végre magam lehetek, valójában nem vágyom társaságra. Azonban nem tart sokáig az örömöm, mert valaki rám tapad hátulról. Nem egy, nem kettő ingerült gondolat szánkázik végig az elmémben, de végül abban maradok magammal, hogy végül is mit bánom én. Ugyan nem minden álmom, hogy egy részeg gyökér dörgölőzzön hozzám tánc közben, de talán most ez is segíthet kiszakadni a beszűkült valóságomból. Hamarosan megérzem, hogy mögöttem a srác teljesen rám gerjedt. Basszus... De, hát, végül is, miért ne? Ez legalább az én döntésem lesz, és nem erőszak, nem kényszer. A srác egyre erősebben szorít magához, a farka keményen nyomódik nekem. Szánalmas az egész helyzet, sosem bírtam az ilyen tapadós fiúkat, de ezúttal egyszerűen nem akarok gondolkozni. Hagyom, hogy fogdosson, hagyom, hogy hozzám dörgölőzzön. Aztán egyszer csak zsibbadni kezd a bal csuklóm. Már sejtem, ez mit jelent. A srác hirtelen elenged, a következő pillanatban pedig más kezek érintik a testemet. Azon már meg sem lepődöm, hogy a zene is elhallgat, a külvilág pedig mozdulatlanná válik. A fenébe már! Nem akarom!
– Miért provokálsz? – hallom meg a már jól ismert karcos hangot.
A férfi hátulról magához szorít, leheletét a nyakamon érzem. Végigfut karomon a libabőr.
– Én nem...
– Nem dughatsz mással, amíg az enyém vagy.
– Mi?! De, hát, Riqkel is hagytál randizni!
A pasi erre felröhög.
– A vak is látta, hogy esélye sincs nálad.
A férfi keze aztán a mellemre kúszik, a felsőmön keresztül simít végig újra és újra az egyre keményedő mellbimbómon. Visszafogott sóhajokra kényszerít, de nem akarom megadni magam, hiába esik jól a testemnek az érintés. Egyszerűen nem teheti ezt velem a mocsok! Nem kényszeríthet rá, hogy csak vele legyek évekig, és arra sem, hogy kihordjam és felneveljem a gyerekét.
– Nem teheted ezt velem – mondom a szememet lehunyva.
– Bármit megtehetek veled – suttogja a fülembe.
– Nem – rázom a fejem, és megpróbálok szabadulni a karjai közül.
Ő elereszt, ám el is kapja a felkarom, és magával húz. Az időbuborék szertefoszlik. A zene ismét betölti a teret, a külvilág megelevenedik körülöttünk. Nem akarok vele menni, de ő olyan szorosan fog, hogy nem tudok mást tenni, csupán hagyni, hogy magával vigyen. Amíg kikéri a ruhatárból a kabátunkat, én csak állok ott, és úgy érzem megőrülök a tehetetlenségtől. Nem akarom, hogy ismét megdugjon ez a szemét! Nem akarok gyereket szülni neki, nem akarok semmit, csak azt, hogy végre békén hagyjon! Mégis, ahogy végigpillantok rajta, hihetetlenül vonzónak látom. Fenébe az egésszel! Akkor sem akarom!

Nem nézek rá, amikor a kezembe nyomja a kabátom. Miután felöltözöm, a férfi a karom után nyúl, de elhúzódom tőle. Ő kérdőn pillant felém, majd türelmetlenül megragad, ám én nem mozdulok, hiába húzna magával.
– Gyere – mondja érzelemmentes hangon, a tekintete viszont ijesztő.
Én meg csak bámulok a zöld szemébe, amiben ezúttal épp csak pislákol a kék derengés, de nem mutatok hajlandóságot, hogy vele menjek. Mit fog így tenni? Elrángat erőszakkal mások előtt? Időbuborékban fenyeget meg? Vagy végre egyszer magamra hagy, amikor azt akarom? Ezek közül azonban egyik sem történik. Helyette a kék derengés egyre erősödik a szemében, én meg nem bírok elnézni róla, hiába próbálok. Mit művel? Fogva tartja a tekintetem? De hogyan csinálja? És akkor ráeszmélek, hogy nem tudok mozdulni. Jeges rémület kúszik végig a csontjaim mentén, ahogy teljesen felfogom, hogy képtelen vagyok bármimet is mozgatni. Megszólalni sem sikerül, nem vagyok ura a saját testemnek. A férfi felvonja a fél szemöldökét, majd hátat fordít nekem, és megindul a kijárat felé. Bár követem, de nem én irányítom a testem. Mit tett velem ez a rohadék?! Hogyan csinálja? És egyáltalán mi lesz ennek a vége? Nagyon magamra haragítottam? Ezúttal komolyan félek tőle.

Ő azonban nem tűnik különösebben dühösnek, csupán hallgatagabb és feszültebb a szokottnál. Mikor kellően messze érünk a parkban a szórakozóhely zajától és nyüzsgésétől, leültet egy padra, majd mellém telepszik. Egészen sötét van, a közvilágítás csak pislákol valahol a közelben. A pasas hátradőlve üldögél mellettem, fogalmam sincs hová nézhet, azt már nem látom. Mozdulatlanul várom, hogy történjen valami. Basszus! Nem akarom ezt az egészet! Miért nem enged el? Miért teszi ezt velem?! Úgy érzem, remeg a belsőm, de valójában csak az agyam az, ami még szabad, a teljes testem a férfi irányítása alatt van.

Végtelennek tűnik az idő, amíg ott ülünk, pedig biztosra veszem, negyed órája sincs, hogy kihozott a helyről. Ő ekkor felém fordul, és mélyen a szemembe néz, majd felvonja az egyik szemöldökét. Olyan az arckifejezése, mintha mérges lenne. Fenébe már! Eressz el, kérlek! De inkább a számhoz hajol. Szétnyitja az ajkaimat, ám mozdulatlanul hagy, amíg csókol. A hajamba túr, közben finoman az ajkaimat harapdálja, aztán lehúzza a cipzárt a kabátomon, majd keze a derekamon állapodik meg.
– Akár meg is dughatnálak itt. Semmit nem tudnál tenni ellene – mondja hirtelen a szemembe nézve. – De... tudod... mondtam már, hogy kedvellek. Ezért most felajánlom, hogy folytathatjuk úgy, ahogy korábban. Viszont, ha neked úgy nem tetszik, és ellenállsz, akkor marad ez a megoldás. Akár életed végéig is tudlak irányítani. Nem nagy dolog, és ha másképp nem megy, nekem így is tökéletesen megfelel.
Fogalmam sincs, hogyan adjak erre bármi reakciót, amikor továbbra sem ereszt.
– Nos? Melyiket választod? – kérdezi.
Én meg kétségbeesetten próbálnék válaszolni, de nem tudom, hogyan tegyem. Hiába visszhangzik ott a fejemben, hogy kérem vissza a testem felett az irányítást. Most! Azonnal! Nem akarok így maradni! Nem érdekel, mi az ára!
– Szóval? Nem állsz ellen tovább? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.
Nem! Nem, soha többé! Csak hadd válaszoljak! Ne hagyj így! Ne te irányíts! Nem teheted ezt velem! Nem veheted el az akaratomat!
A férfi gúnyosan elmosolyodik, majd hirtelen visszakapom a testem felett az irányítást. Elhűlök a felismeréstől, hogy mégis látja a gondolataimat.
– Most mit nézel így? – vonja össze a szemöldökét, mikor lefagyva bámulom.
– Látod a gondolataimat, ugye?
Ő erre őszintén felnevet.
– Dehogy látom! Csak a tested reakcióit érzékelem. Semmi szükség a gondolataidra ahhoz, hogy egyértelmű legyen a válaszod.
Ekkor hozzám hajol, és finoman megcsókol. Tiltakozni vágyom, annak ellenére is, hogy hihetetlenül gyengéden ér hozzám. Talán még sosem izzott úgy közöttünk a levegő, ahogy ebben a néhány percben. Nem mondhatok nemet neki, és bár egy részemnek eszébe sem jutna ilyesmi, hiszen ritka kellemes élményt ad épp, egy másik részem viszont tehetetlenül dühös, hogy semmibe veszi az akaratomat. Mi a fenét tegyek? Hogyan másszak ki ebből a lehetetlen helyzetből? Tényleg bele kéne törődnöm, hogy nincs választásom? Nem, ezt nem hiszem el!

A férfi aztán feláll, és magával húz engem is. A pad mögé terel, majd gombolni kezdi a nadrágomat. Na, ne már! Itt akar megdugni? Ezt ugye nem gondolja komolyan?! Ő azonban nem szívbajos, simán lehúzza a fenekemről a nadrágomat, majd a bugyimat.
– Ne! Vagyis ne itt! – helyesbítek gyorsan, hogy ne teljes tiltakozásnak hangozzon.
Őt azonban egyáltalán nem érdekli, amit mondtam. Inkább lefejti rólam a kabátomat is.
– Hallod?! Ne itt dugj meg! Nem akarom, hogy meglássan...
– Nem fognak meglátni – vág a szavamba. – Nézd!
És azzal ismét időbuborékot húz körénk. Olyan fura az egész. Minden szinte megáll körülöttünk. A szél, ami a fákat fújja, egyszerűen csak elhallgat, a levelek és az ágak megállnak a mozgásban. Hogyan képes ilyesmire ez az átkozott? Kettőnk közül azonban csak engem foglalkoztat ez, neki láthatóan a világ legtermészetesebb dolga. A pasi a következő pillanatban ledobja a kabátját, majd lejjebb tolja a nadrágját, és kiszabadítja a férfiasságát.
– Fordulj meg – súgja a fülembe, és ezzel egyidőben meg is fog, hogy cselekvésre bírjon, ha magamtól nem tenném.
De nem ellenkezem már, hisz kikényszerítette a beleegyezésem. Megfordulok, és hátrébb tolom neki a csípőm. Utálom, hogy nedves vagyok, de a testem gond nélkül reagál a hapsi közelségére. Hisz eddig minden együttlétünk eszméletlenül élveztes volt. Ő nagyajkaim közé igazítja a farkát, majd hirtelen mozdulattal belém hatol. Fejben annyira gyűlölöm a helyzetet, annyira gyűlölöm, hogy megzsarolt, hogy nincs más választásom, mint hagyni, hogy megdugjon és belém élvezzen. Hiába esik jól fizikálisan, ahogy mozog bennem, hiába nyögök a lökéseitől, egyszerűen ott lüktet bennem az ellenkezés, hogy én ezt nem akarom. Mégis engednem kell neki, különben ismét elveszi az akaratomat. Az pedig rosszabb, mintha önként vállalom az aktusokat és a terhességet. Hiszen így is, úgy is megteszi velem. A férfi közben erősen markolja a csípőmet, és egyre jobban nyomakodik belém. Fájóan mélyre ér a vaskos hímtagja, mégis jólesik, mikor tövig tolja, azután megáll pár pillanatra. Beleborzongok minden alkalommal. Imádom, amit tesz velem. Bárcsak ne lenne következménye! A pasas hihetetlen erővel nyomul belém, de már nem tud beljebb hatolni, a testünk teljesen egymásnak feszül. A pad háttámláján támaszkodva, alig bírok ellentartani. A karom remeg, a könyököm egyre inkább megbicsaklik. Nem sok kell már, hogy teleélvezzen a rohadék, érzem. Ekkor ő visszavesz az erőből, és egészen apró lökésekkel dolgozik rajtam. Azután olyan veszettül mélyre tolja belém a férfiasságát, hogy ha az imént nem idomultam volna hozzá a lassú tempó mellett, akkor bizonyosan nyilallna tőle a méhszájam. Ezúttal viszont csak megremeg a testem, majd újra és újra, akárhányszor végigér bennem a hapsi. Hímtagjának lüktetéséből már tudom, hogy pillanatokon belül eláraszt odabent. Ő ekkor megáll, tövig bennem marad. Finoman mozdulunk együtt, aztán folytatja, ahogy előtte, én viszont nem bírom tovább. Amikor a vaskos férfiasság másodszor is teljesen elmerül bennem, hüvelyem összerándul, és nyüszítve élvezek el. A pasi magához szorít, arcát egészen a nyakamba fúrja, és néhány fájdalmasan erős lökés után ő is felhördül, majd elsül.

Kellemes kábultságban lebegek hosszú másodpercekig, élvezem, ahogy a hímtag ernyedni kezd bennem. Aztán hirtelen kijózanodom. Bárcsak ne tenném! Annyira elmondhatatlanul utálom, hogy ismét megdugott! Viszont próbálok nem gondolni erre, és inkább eltávolodom tőle. Igyekszem rendbe szedni magam, miközben reszketni kezdek a hidegtől. Úgy gyűlölöm, hogy jó a szex ezzel az átkozottal. Miért élvezem? Miért van igaza abban, hogy passzolunk? De mi van, ha ez nem is igaz, csupán kihasználja, hogy tudja épp hogyan érzem magam? Lehet, hogy hazugság az egész, csupán megvezet és manipulál. De hiszen legelőször ott a mosdóban még nem tudhatta, mégis veszettül jó volt már akkor is. Fenébe az egésszel! Nem akarok ezen gondolkodni!

A nagy elmélkedés közben aztán arra eszmélek, hogy a hapsi megigazítja a nadrágját, magára kapja a kabátját, majd lazán otthagy engem. Az időbuborék szertefoszlik. Na, ne! Nem hagyhat így itt!
– Hé! Várj! Ne hagyj itt!
De ő, úgy tűnik, nem törődik velem, csak megy tovább. Telefonálni kezd, miközben én a nadrágomat igazgatva sietek utána, fél kezemben a kabátommal. Mire aztán utolérem, pont befejezi a hívást, és azzal a lendülettel kikapja a kezemből a kabátot, hogy felsegítse rám.
– Jó veled dugni – karolja át aztán a derekam, mielőtt bármit is mondhatnék.
Mi a fene?!
– Remélem, nemsoká eredménye is lesz – teszi hozzá.
– Hát, én nem szeretnék terhes lenni – suttogom.
– Nem baj. Megegyeztünk. Ha nem tettük volna, akkor is megoldom. Tudod jól.
Megtörten sóhajtok, a pasi pedig még jobban magához húz. Mit művel? Úgy sétálunk, akárcsak egy szerelmespár. Mégis olyan kellemes. Jó érzés összesimulni vele. Akármit is tett és tesz velem, egyszerűen jólesik a testének a közelsége. A fenébe már! Nem vagyok normális!

Teljesen megzavarodva hagyom, hogy magához vonva sétáljon velem. Spermája közben egyre jobban eláztatja a bugyimat, ahogy csordogál kifelé belőlem. Szerencsére a farmerom elég vastag, talán nem ázik át annyira. De olyan kellemetlen, úgy utálom érte, hogy még erre sem hagyott időt, hogy letörölgessem magam. Mikor kiérünk a parkból, a hapsi hirtelen elém lép, majd az államat megemelve a számra tapad. Szenvedélytől fűtötten csókol, teljesen elkábít vele. Ám egy percig sem tart az egész.
– Menj haza. Hívtam taxit – mondja ekkor, közben a kezembe nyom egy plasztikkártyát.
Csodálkozva bámulok a bankkártyára, amin a nevem áll.
– Ez... – kezdeném, de ahogy felnézek, ő már egészen messze jár tőlem.
– Hé! Várj! – kiáltok utána, ám ekkor megáll mellettem a sárga színű autó.
A sofőr leengedi az utas oldali ablakot, és enyhén áthajolva beszél hozzám. Hirtelen azt sem értem mit mond, csupán félszavak jutnak el az agyamba, de igen, nekem lesz a fuvar, nyögöm be találomra. Ez aztán láthatóan kielégítő válasz a taxis számára. Nekem meg így legalább nem kell visszakérdeznem, hogy mit mondott, úgysem tudnék odafigyelni. A szememmel ismét a fura hapsit keresem, de mindhiába, mert már egyáltalán nem látom sehol. Hát, itt hagyott. Szó nélkül, köszönés nélkül. Megint csak lelépett, mintha itt sem lett volna. Mielőtt a sofőr újabb kérdést intézne hozzám, zsebre vágom a kártyát, kibújok a kabátomból, és magamra terítem. Majd úgy huppanok be az anyósülésre, hogy a kabát egészen a fenekem alá kerüljön. Nem kicsit feszélyez az átázott nadrágom. A sofőrrel egyeztetjük a címemet, azután kihalászom a zsebemből az imént kapott bankkártyát, és perceken át csak szótlanul, hitetlenkedve forgatom a kezemben.
– Kisasszony, tudja, nem jó ötlet együtt tárolni a kódot a kártyával – szólal meg egyszer csak a taxis.
Teljesen kizökkent a tehetetlen bambulásból.
– Persze, tudom – mondom, és lekapom a sárga cetlit a kártya hátuljáról.
Az aktuális évszám van rajta visszafelé. Ezt nem nagy cucc megjegyezni.

Hamarosan megérkezünk a panelház bejárata elé, a taxis pedig felém néz.
– Kártyával fizet? – kérdezi.
Én erre ismét a kezemben tartott bankkártyára bámulok. Ezzel kéne fizetnem? Á, a francokat! Vonakodom használni, hisz akkor olyan lenne, mintha tényleg önszántamból fogadtam volna el az alkut. De hát, fogadta a fene! Bele lettem kényszerítve, ezt nem lehet sehogyan sem szépíteni.
– Nem! – rázom meg a fejem, és inkább előkotrom a zsebemből a pénzemet, amit rohadtul nem taxira terveztem költeni.