Kisírt szemmel gubbasztottam az ölében, a karjai között. Mostanra már csak szótlanul bámultam az üvegen keresztül a felégetett tájat. Üres volt a fejem, a kezeim sajogtak. Nem is tudom, mit gondoltam... puszta kézzel nekimenni az űrhajó fém ajtajának. Röhejes vagyok.
- Miért jöttél vissza? - kérdeztem aztán színtelen hangon.
- Érted! Mi másért jöttem volna?
- Szó nélkül leléptél. Majd tíz évig nem tudtam rólad semmit.
- Sajnálom.
- Itt hagytál. El se köszöntél. Nem tudtam, várjak-e rád... Nem tudtam, látlak-e még... Haragudtam rád. Haragszom rád!
Ő nem szólt erre semmit.
- Miért nem hagytál meghalni? Mi van, ha én is beteg vagyok?
- Nem vagy az.
- Honnan tudod?
- Tudom. Te vagy az egyetlen, aki nem fertőződött meg.
- Meg se vizsgáltál. Várj... te... te rohadék! - tört ki aztán belőlem, és felpattantam az öléből.
- Van ellene oltóanyagunk. Mindig is volt - vont vállat.
- Mikor? Mikor immunizáltál?
- Mielőtt eljöttem. Aludtál. Elkábítottalak.
- Miért hagytál itt? Miért léptél le? Miért tetted ezt velem? - kiabáltam dühösen. - Tudod, te min mentem keresztül?! Tudod, milyen azt látni, hogy mindenki döglődik körülötted?! Tudod, milyen nap mint nap attól rettegni, hogy te leszel a következő? Tudod, milyen nehéz ezt ép ésszel végigcsinálni?
- Talán nem is lehet ép ésszel végigcsinálni - nézett élesen a szemembe.
- Már nem tudok szeretni. - A szavaimat közömbösen nyelték el az űrhajó fém és üveg felületei. - Valami meghalt bennem az évek során. Ezt akartad? Megkeményíteni?
Ő továbbra is a szemembe nézett, de nem válaszolt.
- Dögölj meg! - mondtam, és elfordultam tőle.
Pár pillanat múlva hátulról átölelt. Nem mozdultam, nem rezzentem meg, és nem is tiltakoztam.
- Hiányoztál - súgta a fülembe.
Hagytam, hogy a keze bejárja a testemet. Emlékeztem az érintéseire, mindig is kellemes volt a bőréhez érni. Ez mit sem változott a gyötrelmes éveim ellenére. Pillanatok alatt vetkőztetett le. A koszos és szakadt ruháim az űrhajó steril padlóján szétszórva hevertek. Nem tudtam, mit akarok valójában, csak sodródtam az eseményekkel. Nem nyúltam hozzá, passzív maradtam. Ő is megszabadult a ruháitól, majd újra magához ölelt. Bizsergett tőle a bőröm, a fenekemnek nyomódó, kemény férfiassága is könnyedén felizgatta a testem. Mennyire hiányzott ez évekig! A fejemben azonban hűvös józanság honolt, a szívemben sem éreztem már melegséget attól, hogy vele voltam. Lehetett volna a helyében bármely más férfi, akkor is így reagáltam volna a szexuális ingerekre. Hosszú idő után ő volt az első egészséges és erős, hímnemű ember, aki hozzám ért. Ez volt a lényeg az egészben. Az, hogy régebben szerelmet éreztem iránta, már csupán egy megfoghatatlan és hihetetlen emlék maradt. Mostanra csak a tehetetlen harag kapcsolódott össze vele az elmémben. Mégis félretettem a dühöt és az elkeseredettséget, hogy megkaphassa a testem azt, amire vágyott. Ő pedig nem tétovázott egyetlen pillanatig sem. Előre nyomta a vállamat, hogy könnyebben fogást találjon a csípőmön. Megtámaszkodtam mindkét tenyeremmel az óriási, ívelt üveglapon. Bár a szemem nyitva volt, de nem láttam a külvilágot. Nem akartam látni. Úgy meredtem magam elé, hogy közben csak a bőröm és a fülem által továbbított érzetekre koncentráltam.
Simogatások a derekamon, csókok a vállamon, majd elmerült bennem a kemény hímtag. Soha olyan csendes nem voltam szex közben, mint akkor. Emlékeztem az érzésre. Vele. Ugyanilyen volt azelőtt is. Az egyre gyorsuló, ütemes mozgás aztán megtörte a hallgatásomat, és mély sóhajok hagyták el ajkaimat. Rövid időn belül pedig már ziháltam és nyögtem. Toltam hátrafelé a csípőmet, hogy még mélyebbre hatoljon bennem az a férfi, akit valaha szerettem. Beleborzongtam a kéjes élvezetbe, a tenyerem lejjebb csúszott az üvegen, nyomot hagyva rajta. Ösztönlények vagyunk, soha nem is voltunk mások. A szex elveszi az ember eszét, kikapcsolja minden más gondolatát. Csak az orgazmust vártam, meg az ő kielégülését. Akartam, hogy belém élvezzen. Akartam, annak ellenére, hogy tudtam, nem kéne teherbe esnem tőle. A testem azonban erre vágyott, az ösztöneim arra biztattak, hogy hagyjam magam. Kit érdekelt a józan ész? A farka egyre csak járt bennem, én pedig megőrültem az érzéstől, amit okozott. Könnyedén repített egészen a csúcsig. Ujjaim görcsösen, ám hiába kerestek kapaszkodót az áttetsző, sima felületen. Szemem szorosan lehunytam, a testem pedig hosszan megfeszült, amikor elöntötte agyamat az endorfinlöket. Ő sem maradt le tőlem sokkal. Éreztem a férfiassága lüktetését, ahogy a kielégülés őt is utolérte.
Aztán csak ziháltunk.
Még mindig fogta a csípőmet.
Mikor lenyugodott a légzésem, ő maga felé fordított. Meg akart csókolni, de a kezemet a mellkasára téve megállítottam.
- Elhagytál. Elpusztítottad az otthonomat. Megölted a rokonaimat. Erőszakkal mentettél meg, elraboltál... Mire kellek?
- Én csak egy eszköz voltam a pusztításban.
- Mi a célotok velem? - kérdeztem újból, mert erre nem válaszolt.
- Semmi - rázta meg a fejét. - Csupán kellesz nekem. És engedélyt kaptam rá, hogy magammal hozzalak.
- Bár ne kaptál volna!
- Akkor is elhoztalak volna.
- Minek? Hiszen már nem szeretjük egymást. Csak az emlékek hülyítenek meg mindkettőnket.
- Talán ez elég ahhoz, hogy újra... hogy újra érezzünk valami olyat, mint régen...
- Romantikus balfék vagy! - röhögtem el magam.
- Nem, csak egy ember vagyok, akinek valami hiányzik. Régóta kellemetlenül érzem magam - suttogta a fülemhez hajolva. - Neked nem hiányzik?
Megvontam a vállam.
- Csak gondolj bele egy kicsit - mondta ő.
- Nem akarok. Vannak dolgok, amik jobb, ha örökre véget érnek.
- Velem maradsz?
- Ha kényszerítesz rá.
- És ha nem?
- Nem tudom - válaszoltam színtelen hangon. - Szex közben oxitocin szabadul fel. Az pedig idővel erős kötődést eredményez - néztem a szemébe.
Ő erre magához vont, majd megcsókolt, a keze pedig újból útnak indult a testemen.
Hagytam.
Talán a természet, a biológia, az evolúciós örökségünk meg tudja gyógyítani az érzelmi sérüléseinket.
Talán... talán akkor is, ha a tudatom ezt nem akarja.
