Figyelmeztetés: A történet meghatározó eleme a szexuális erőszak!

Hét hosszú év telt el a nagy rengés óta, amitől megnyílt a föld az Északi-kontinens közepén, és a mélyből furcsa felhők szabadultak a felszínre. Belepték az addig szikrázóan kék eget, és pusztulást hoztak a világra.

Az első évben alig jutott napfény a felszínre, a növények nehezen hajtottak ki, alig hoztak termést, az állatok és az emberek pedig megzavarodtak az állandóan borult és hűvös időtől. Éhínség tizedelte a népességet, betegségek kezdték felütni a fejüket, de a városokban és vidéken is próbálták menteni a menthetőt, próbálták fenntartani a megszokott életszínvonalat. A második év közepétől a felhők lehúzódtak az égről, és belepték a felszínt. Rengetegen meghaltak a fullasztó anyagtól, de azért akadtak szép számmal olyanok, akik túlélték. És rajtuk kívül olyanok is, akik megváltoztak tőle.

Mire elérkezett a harmadik év, a civilizáció összeomlott. Helyét a káosz és az elfajzottak vették át.

***

I. rész

Langyos, késő délutáni napsütés vonta be aranyló csillogással a néhai kisváros külterületén a lepusztult gyárépületeket. Közöttük, a sűrű növényzetben zsongott az élet. Pókok őrizték a hálóikat, bogarak rohangáltak a leveleken, lepkék repkedtek az apró, változatos színű, olykor illatos virágok közt. A régi világ gyomnövényei talán soha olyan mennyiségben nem nőhettek zavartalanul, mint ezekben az időkben. Senki nem bolygatta őket, senki nem irtotta őket, senkinek nem szúrták a szemét. Érintetlenek maradtak, úgy az emberi kéztől, ahogy a változástól is. A rejtekükben megbújó, apró élőlények is változatlanul őrizték megszokott lényegüket. Békében élhették rövid, de tartalmas életüket anélkül, hogy bárkinek az útjában lettek volna, anélkül, hogy bárki kártevőnek nevezte volna őket. A környék aszfaltozott útjait is visszahódította a természet. Összetöredezve emlékeztettek rá, merrefelé jártak az itt lakók a nagyvárosba, ami bár a közelben volt, mégis elég távol ahhoz, hogy a hely viszonylag nyugodt maradhasson. A régen virágzó kisváros, most a lepusztult épületeivel adott otthont azoknak, akik nem jutottak el a nagyvárosba, vagy épp onnan menekültek. Fénykorához képest lehangoló képet nyújtott, de az emberek itt is feltalálták magukat, amennyire a lehetőségeik engedték. Errefelé az elfajzottak élesen elkülönültek tőlük, kevesen is voltak, és közülük többen is erősen védték a saját területüket. Összeütközésbe leginkább csak az átutazókkal kerültek, akik nem ismerték a határaikat.

Nhoura második napja igyekezett feltűnésmentesen elvegyülni a kisváros furán vegyes lakói között. Fáradt és éhes volt, de senki nem szavazott neki bizalmat még egy rövid beszélgetés erejéig sem. Minden értékét ételre cserélte már az elmúlt hetekben, ezért kénytelen volt lopásra adni a fejét több helyen is, de végül mindig menekülnie kellett. Így érkezett ide is. Utálta lenyúlni mások ételét és értékeit, nem is volt túl ügyes, sokszor elkapták. Ezúttal sem szegődött mellé a szerencse, és üres kézzel futott a két üldözője elől, akik mintha szándékosan az elfajzottak területei felé kergették volna. Bár Nhoura helyismerete hagyott még bőven kívánnivalót maga után, ezt azért elég hamar felismerte. Főleg azután, hogy a két férfi megtorpant egy ház sarkánál és elégedett vigyorral bámulták, ahogy távolodik tőlük. Általában nem esett volna kétségbe ettől, ám nyugtalanította az, amit az arcukon látott. Csak nem az Emberevő területére kergették? Nem tudta pontosan, merre is élt az itteni egyetlen démonfajzat, akiről már annyi félelmetes dolgot hallott. Nem akart találkozni vele, sosem volt még dolga testközelből ilyen magasrendű elfajzottal. Ekkor azonban valami mély morgást hallatott mögötte, és egyértelműen üldözőbe vette. Rémülten pillantott hátra, és szíve veszettül kezdett kalapálni a mellkasában. Barnásvörös tincsei koszosan és összetapadtan verdesték a vállát, miközben rohant, ahogy csak a lába bírta. Nyomában a szörnyetegnek vörösen izzottak a szemei. Valaha egy férfi lehetett, mára azonban csak nyomokban volt felfedezhető benne bármi emberi. Utálta az elfajzottakban azt az állapotot, mikor izzott a szemük. Teljesen elvesztették minden józanságukat, és vérszomjassá váltak. Csak most ne érje utol! Így semmi esélye nem volt. Előbb tépné szét, mint hogy akár pislogni maradna ideje. Nhoura menekült, bár ereje már alig volt. Érezte, hogy izmai remegnek a kimerültségtől, hiszen napok óta alig evett. Az elszántsága mégis szinte repítette a föld felett. Levegő után kapkodott, szúrt az oldala, nem tudta merre és hova fut, de nem állt meg. Nem is tehette, ha élni akart, ám nemsoká útját állta egy régi drótkerítés, ami hosszan húzódott előtte. Bár úgy látta, mintha a távolban valahol ki lett volna bontva, azt viszont nem tudta felmérni, hogy mekkora részen, és vajon gond nélkül átfért volna-e a résen. Egyszerűbbnek tűnt átugrani az akadályt, hiszen a lendülete megvolt hozzá, és elég sok lim-lom hevert végig a kerítés mentén, amikről könnyedén elrugaszkodhatott. Azonban, ha az ugrást választja, akkor se menekül meg, hiszen egy szakadt, régi drótháló nem lehet akadály egy démonfajzatnak. Végül a rövidebb út mellett döntött. Ahogy átugrotta a félig összedőlt kerítést, a nadrágja beleakadt, és az anyag végighasadt, fel egészen a derekáig, felfedve a jobb lábát és a csípőjét.
- A fenébe! - nyögte kétségbeesetten, mikor földet ért és a bokájába éles fájdalom nyilallt.
Majdnem elesett, ahogy megtette a következő lépést, aztán négykézláb, ajkát beharapva próbált tovább menekülni. Már a legrosszabbra is fel volt készülve, amikor észrevette, hogy a démonfajzat nem üldözi tovább. Ott morgott és hörgött egy rozsdás autóroncs mellett, fel-alá járkált, de nem közelített. Nhoura csodálkozva és egyben kétkedve vette tudomásul a szerencséjét. Nem tudta elképzelni, mi tarthatta vissza a szörnyeteget. Vajon tényleg nem veszi újra üldözőbe? Nem csupán pillanatnyi megtorpanásról volt szó? Folyamatosan vissza-visszanézett a démonfajzatra, amíg továbbhaladt. Megkerült egy nagy halom régi, összetört bútort, mikor is megbotlott valakiben. Miközben a kezeire esett a földre, átkozta magát, hogy csak a háta mögé figyelt, de a lába elé nem. Bosszúsan mordult fel mellette egy férfi. Nhoura rémülten próbálta összeszedni magát, ám az előbbi férfi ekkor a földre lökte, és a hátába taposott.
- Micsoda kis szuka! - pillantott végig a szakadt nadrágból kilátszó lábán. - Nem is tudom, mit csináljak veled... csak megkúrjalak, vagy meg is egyelek utána?
Nhoura majdnem felnyögött kínjában. Hiába menekült meg a démonfajzat elől, amikor ez a férfi se volt jobb, aki épp a lábával gördítette át őt a hátára, majd mellé térdelt, és hirtelen felrántotta a felsőjét.
- Hát, melled, az nem sok van! De nem számít. Azt hiszem, sok ehető se lenne rajtad, olyan gebe vagy...
A lány ettől egy pillanatra megkönnyebbült, de közben a férfi olyan pillanatok alatt kötözte össze a lábát, hogy mire feleszmélt, már késő volt.
- Engedj el! Kérlek... - próbálkozott.
A férfi csak röhögött rajta.
- Hülye vagy?! Legalább két hete nem jutottam nőhöz! Dehogy engedlek! Előbb alaposan szétkúrlak, aztán majd meglátom, mihez kezdek még veled.
Azzal a vállára kapta a lányt, és elindult a közeli, lepusztult épület felé.
Nhoura szíve veszettül kalapált, próbált gondolkozni, próbált valamit kitalálni, hogyan menekülhetne, de az agya teljesen kikapcsolt, csak a tehetetlenség fűtötte kétségbeesés lüktetett benne.
- Így jár, aki az Emberevő területére merészkedik! - mondta gúnyos, ám elégedett hangon a férfi.
Nhourába ekkor hasított bele a felismerés, hogy mekkorát tévedett.
- Szóval te vagy az... - nyögte megsemmisülten.
- Miért, mit gondoltál? Hogy az az agyatlan vadállat az, aki annyira beszari, hogy be se meri tenni a lábát a területemre?! Ne röhögtess már!

Hamarabb érték el aztán az épületet, mint hogy Nhourának bármi használható ötlete támadt volna a szabadulásra. Kilátástalannak érezte a helyzetét, reszketett a teste, a démonfajzat viszont mindezzel mit sem törődött. Csak megrántotta a nehéz, vasból készült kapu egyik szárnyát, majd ahogy belépett, az magától visszacsukódott mögötte, bár ő már nem nyúlt hozzá újra. Ahogy beljebb ért a csarnokban, ledobta a lányt a koszos földre egy rozzant munkaasztal mellé. Hirtelen mozdulattal lesöpört egy másik, lomokkal teli, alacsonyabb, de szintén méretes asztalt. Csörömpölve hullottak le a konzervdobozok és egyéb fémhulladékok a földre. Nhoura összerezzent. A férfi félrerugdosott mindent, ami az útjában volt, majd hozzá lépett. Leguggolt, és eloldotta a kötelet a lábán.
- Felállni! - parancsolt aztán rá, de a lány nem mozdult.
- Gyerünk már! - kapta el a karját, és felrántotta magához. - Vetkőzz!
Nhourán bénult rettegés lett úrrá. Erőszakolták már meg az évek során többször is, de azok a férfiak csak gyors kielégülést kerestek és hamar lerendezték. Sosem tekintette még senki a tulajdonának, akit megkötözve magával cipelhet, és akinek kedvére parancsolgathat.
- Magadtól leveszed a ruhád, vagy mindet letépjem rólad?!
Halk és tehetetlen nyögés tört ki a lányból, majd lehunyta a szemét, és beletörődve nekifogott. Levette a felsőjét, felfedve kis mellét, amit nemrég szólt le durván a démonfajzat. Lerúgta a cipőjét, kigombolta a nadrágját, lehúzta rajta a cipzárt, és letolta magáról. Keze remegett, amikor a bugyijából bújt ki. A férfi elégedett tekintettel bámulta, ahogy aztán az a ruhadarab is a többi tetején végzi a földön.
- Egész jó - hümmögött magában, ahogy Nhoura lába közén a vörösesbarna szőrszálakat vizslatta.
Karon ragadta a rémült lányt, és az asztalhoz húzta. Vad pillantást vetett rá. Farka fájdalmasan feszült már a nadrágjában, alig várta, hogy felnyársalja rá azt a törékeny testet.
- Fogd meg! - nézett a lány szemébe, miközben felé tolta a csípőjét. Ő azonban nem mozdult. - Gyerünk, kislány! Különben egy olyan üveggel foglak kitágítani - intett fejével egy polc felé, amin a régi világ népszerűbb üdítős üvegei közül sorakozott jó néhány üresen és koszosan.
Nhoura fájdalmasan összevonta a szemöldökét, és megadta magát. Kezét a férfi nadrágjára tette, oda, ahol a farka már majd szétszakította. Megrettent attól, amit érzett. Túl vastag volt. Ezzel őt is szét fogja szakítani, nemcsak a nadrágot, amiben alig fért el. Aztán mégis elkezdte simogatni, hiszen a férfi ezt várta tőle.
- Ez az! Jól csinálod! Ne finomkodj!
Ezen felbuzdulva erőteljesen masszírozni kezdte a méretes hímtagot, bízva abban, hátha elmegy tőle ez az Emberevőnek nevezett vadállat, mielőtt még belé akarná erőltetni. Ha rég volt nővel, akkor akár sikerülhet is. Másodszor pedig talán már nem duzzad akkorára. A férfi élvezte, amit tett vele, mozdította a csípőjét, olykor még a szemét is lehunyta.
- Érted a dolgod rendesen - nézett mohó pillantással a lányra, aztán megfogta a csuklóját és megállította. - Elég lesz, mert a végén még elsülök.
Nhoura megtörten sóhajtott. Szóval nem úszhatta meg.
- Azt hitted, egy kis kézimunkával lerendezhetsz? - röhögte el magát a férfi, miközben ledobta a pólóját.
A lány nem válaszolt, csak elnézett róla, nem akarta látni, ahogy a farkát is előveszi. A démonfajzat aztán erősen megmarkolta a csípőjét, és felültette az asztalra. Lábai közé nyúlt, végighúzta koszos ujját nagyajkai között.
- Ezen még dolgozni kell - mordult fel, amikor megérezte, mennyire száraz volt.
- Nem akarom - suttogta Nhoura.
- Kit érdekel, mit akarsz?! - nézett megvetően a szemébe.
- Ne tedd ezt velem, kérlek!
- Ez a fasz - fogta meg látványosan a vastag farkát a férfi, hogy a lány tekintete rá szegeződjön - nemsoká benned lesz! Leszarom, hogy akarod-e! Ez nem kívánságműsor! Úgyhogy nedvesedj, vagy egy ukon zsírjával nyomlak tele! Van belőlük bőven a tó mellett, még válogathatsz is, hogy melyikből kéred.
- Fúj! - torzult el a lány arca, ahogy visszagondolt a bűzölgő, bibircses, tehénszerű állatokra, amik mellett idefelé elhaladt.
- Na, ugye! Gyerünk! - És a démonfajzat hirtelen hanyatt lökte az asztalon.
Megmarkolta a mellét, majd összecsípte a mellbimbóját. Nhoura felszisszent, de a férfi nem törődött ezzel. Csavargatta és csipkedte a vörösre színeződött bimbókat. Nézte a lány arcán a kínt. Aztán hirtelen elengedte és masszírozni kezdte az apró melleket. Nhoura direkt nem mutatta, hogy az előbbi után ez egész jólesett neki. Ám a férfi sem volt hülye, rögtön mindent levágott a megkönnyebbült arckifejezéséből. Azonban esze ágában sem volt hosszan a lány élvezetével foglalkozni. Ő csak bele akarta lökni a farkát, aztán alaposan megdolgozni és teleélvezni. Legalább kétszer. Vagy akár még háromszor is.
A lábai közé nyúlt újra. Elégedetten nyugtázta, hogy valami már megindult. Széthúzta a vörösesbarna szőrszálakkal borított nagyajkakat, és a farkával ingerelte a csiklóját. Az első érintésére megugrott a lány, de utána fojtott nyögésekkel küzdött. Egyértelműen látszott rajta, hogy eszében sem volt élvezni, mégis hatott valamennyit az izgatás. Ám a nedve csak nem akart bőségesebben folyni, alig csillogott valami a hüvelyénél. A férfi megvonta a vállát, majd elkezdte belenyomni a farkát.
- Ne! - kiáltott fel Nhoura.
- Gyerünk, kislány! Annyit már termeltél, hogy beléd tudjam vele erőltetni. Úgyhogy húzz bele, vagy nagyon fog fájni!
- Ne tedd ezt velem! - bőgte el magát majdnem.
A férfi azonban csak tolta bele egyre mélyebbre a farkát. Rettentően feszítette a lányt, fájdalmas volt, ahogy centiről centire teljesen kitöltötte, míg tövig el nem tűnt benne.
- Vedd ki! Fáj! Szétszakítasz!
- Dehogy veszem! Olyan jó vagy! - zihálta a férfi, mert alig bírta megállni, hogy ne kezdje el veszettül dugni.
Finoman mozgatta csak benne a kemény hímtagját, közben érezte, hogy a lány teste megadta magát. Egyre könnyebben csúszkálhatott méretes farkával a hüvelyében, ahogy az kezdett síkosabbá válni körülötte, ám Nhoura ettől még szavakkal továbbra is hevesen ellenkezett.
- Fogd már be! - tapasztotta aztán a tenyerét a lány szájára a démonfajzat, amikor az csak nem akarta abbahagyni a szóbeli kínlódást. - Ha feszít, hát feszít, de csúszik benned rendesen!
Nhoura ekkor feladta, és beletörődve a megváltoztathatatlanba, lehunyta a szemét. Majd alig egy perc múlva már levegő után kapkodott, hiszen egészen hozzáidomult a vaskos farokhoz, ami valóban könnyedén járt benne. Szokatlan inger volt, nem feszítette szét még ennyire egyetlen férfi sem. Nem gondolta, hogy ez is okozhat élvezetet, és mégis... Hirtelen, minden előjel nélkül került orgazmus közeli állapotba. Nyögött és nyüszített, ahogy az erőteljes lökések egyre őrjítőbben izgatták odalent mindenét. A férfi elsőre fel sem fogta, hogy mindjárt elélvez a lány. Aztán Nhoura testét megfeszítette a gyönyör pár hosszú pillanatig, majd hüvelye összehúzódott és szorosan rásimult a vastag hímtagra. A démonfajzat felnyögött a hirtelen jött szorítástól, azután őrült ütemre kapcsolt.
- Ne! Ne csináld tovább! Fáj! - kiabálta a lány. - Baszd meg! Vedd ki! Elég! - küzdött, és ütötte, karmolta a férfit, de ez őt a legkevésbé sem érdekelte. Dugta az immár még szűkebb hüvelyt, és hörgött, nyögött, fújtatott közben. Azt sem tudta már hol van, a síkos és szorító élvezet teljesen elvette az eszét.
- Ne élvezz belém! - könyörgött végül Nhoura, mikor látta a férfin, hogy mindjárt elélvez. - Hallod?! Ne élvezz belém! Legalább azt ne! Most vagyok termékeny... - sírta el magát.
- Azért őrjítesz meg ennyire! - zihálta a férfi. Aztán néhány igazán erős lökés után teleélvezte a lányt, és levegő után kapkodva bámulta a tehetetlen kétségbeesését. - Baromi jó vagy! - mondta. - Azt hiszem, megtartalak egy ideig.
- Mi?! - szöktek újabb könnyek a zöld szemekbe.
- Jól hallottad - vigyorgott a képébe. - Ilyen jót talán még sosem dugtam. Megismételném még párszor.
- Nem akarom - suttogta sírástól elcsukló hangon Nhoura.
A férfi csak megvonta a vállát, aztán kicsúszott belőle.
- Pihenj inkább a sírás helyett, mert mindjárt feláll újra!
Erre Nhoura csak még jobban zokogni kezdett. A démonfajzat otthagyta az asztalon fekve és elment megmosni az arcát a csarnok túlsó végében álló vizes edényekhez. Elnézte aztán a törékeny női testet, a sírást kizárta elméjéből. Farka megint duzzadni kezdett, akarta őt újra. Mióta átesett a változáson, azóta egyszerűen nem bírt a szexuális energiáival.

Mikor visszatért hozzá, Nhoura leugrott az asztalról, és ellenkezni próbált. Teljesen feleslegesen tette, semmi esélye nem volt. Ahogy próbálta távol tartani magától a démonfajzatot, ő csak elkapta a kezét, majd egy óriási pofon után megtartotta a csuklójánál fogva, hogy ne vágódjon el a földön. Visszalökte az asztalra és újból felnyársalta a farkára. Eszeveszett gyorsasággal mozgott benne, hamar végezni akart. Muszáj volt másodszor is kielégülnie, különben az őrület szélére sodorta volna a lány jelenléte. Nhoura azonban annyira zokogott már, hogy a démonfajzatnak nehéz volt nem tudomást vennie erről. Így inkább megfordította, hogy háttal legyen neki és ne lássa arcán a kínlódást, a vörösre sírt szemeit.
- Kussolj már! - nyomta le a fejét a koszos fém lapra. - Előbb végzek, ha nem zökkentesz ki folyton.
Nhoura nehezen, de valahogy mégis erőt vett magán, és megpróbált csendben maradni, ha így előbb szabadulhat. Sajgott odalent mindene, nem érzett már szinte semmit, csak olykor egy-egy élesebb nyilallás hasított belé. A férfi aztán egyszer csak felhördült, és a lány azt még érzékelte, ahogy lüktető farkából újból megtöltötte őt bőséges magjával. Utálta, ahogy folyt benne, és ahogy kibuggyant hüvelyéből, mikor a démonfajzat kihúzta belőle a szenvedéseit okozó hímtagot. Tehetetlen düh és kétségbeesés uralta el elméjét, majd könnyei újból patakokban folyni kezdtek, hiába dörzsölte meg a szemét, hiába nem akart már sírni.
- Gyűlöllek! - tört ki belőle hirtelen, de aztán a szája elé kapta a kezét, és szemében rémület csillogott, mikor a férfi erre felhúzta az asztalról.
Nem akarta feldühíteni, nem akart még több bajt hozni a saját fejére. Az Emberevő szótlanul figyelte őt egy darabig, majd megvonta a vállát.
- Én is utálnám magam a helyedben. Ez van. Attól még meg foglak dugni újra.
Azzal otthagyta a lányt a kavargó érzéseivel. Nhourát majd szétvetette a dühe, rögtön kinyírta volna a férfit, ha megtehette volna. Ám inkább sürgősen kijózanította magát, és felöltözött. Esélytelen volt ellene. Úgy tudta, a hozzá hasonló elfajzottak akár a gondolataikkal is képesek mozgatni a tárgyakat, vagy őrült gyorsasággal változtatnak helyet, teleportálnak, meg hasonló, az egyszerű emberek számára elérhetetlen, felfoghatatlan dolgokat művelnek. Bár ő maga nem tapasztalta meg ezt testközelből, mert nem találkozott még az Emberevőn kívül más démonfajzattal. Azonban, ha az alacsonyabb rendű elfajzottaknak is voltak hasonló, de kevésbé hatékony képességeik, akkor ez is bizonyosan igaz volt. Úgy gondolta, ezek pont nem azok a dolgok, amiket túlzottan elferdítettek volna az emberek.

***

Tehetetlenül és sírástól égő szemekkel bámulta a lábára csomózott kötelet, amivel a démonfajzat egy súlyos munkaasztalhoz kötötte. Kezdett tudatosulni benne, hogy tényleg nem szabadul egy ideig. Talán élve már soha. Nhoura csendben gubbasztott a tűrhető állapotú matracon, amin úgy tűnt, hogy az éjszakát fogja tölteni. Nem érzett magában erőt semmihez, nem akarta megpróbálni leszedni a kötelet a lábáról. Gondolkozni sem akart, élni sem sok kedve volt. A gyomrát mardosó éhség sem hatotta már meg. Ha ezelőtt sem vesz tudomást róla, akkor nem jutott volna ide. Annyi mindent megúszott már. Miért pont egy démonfajzattal kellett összeakadnia?

- Nesze, egyél! - dobott ekkor elé a férfi valami megsütött húst egy fémtányéron. - Ne aggódj, ez csak egy szakadt kóbor kutya volt, mielőtt másra gondolnál - tette még hozzá.
Nhoura egy ideig csak bámulta az ételt, aztán fintorogva érte nyúlt. Az éhség végül mindig felülírta az ellenérzéseit. A fizikai szükségletek előbbre valók voltak mindennél, ha már rég kerültek kielégítésre. Az éhség pedig rohadt egy hajtóerő volt. Ölébe vette a tányért, majd kézzel nekilátott. Az első, undorral elfogyasztott falatok után azonban úgy tömte magába a már rég kihűlt húst, mintha élete legízletesebb fogása került volna elé. Látta, hogy a férfi fél szemmel figyeli őt, de nem akart tudomást venni róla. Mikor aztán elfogyott előle minden, elfordulva lenyalogatta a kezét, végül más nem lévén kéznél, a nadrágjába törölte. Hangtalanul helyezte a földre a fémtányért, majd hátat fordítva a démonfajzatnak, összegömbölyödött. Nem gondolkozott, csupán élvezte a jóllakottság pillanatnyi örömét. Bámulta a csarnok koszos padlóját, ami tele volt mindenféle kacattal. Nem, szeméttel nem igazán. Bár első ránézésre nem mondta volna, hogy bármiféle rend vagy tisztaság uralkodott a helyen, mégsem voltak bűzlő, rohadó maradékok, vagy málló, széttöredezett műanyagok, mint megannyi más hasonló lepusztult épületben. Mindegy volt, hogy emberek, vagy elfajzottak lakták azokat, ritka volt, ha takarították a helyiségeket. Itt viszont főként por, rozsda és szanaszéjjel hagyott dolgok voltak csupán. Szokatlan volt az is, hogy egy ekkora csarnokot egyetlen személy tudjon a magáénak. Az Emberevő valószínűleg nem kedvelte túlzottan a társaságot. Vagy, ha mégis, akkor ételként, vagy szex céljából. Nhourát kirázta a hideg. Nem akart elkezdeni gondolkozni. Főleg nem ilyesmikről. Inkább felült, hogy még a kellemetlen elmélkedés kezdetén kizökkenjen a dologból. Sajgott a lába köze, fájt a megtépázott bőre a nagyajkain, a gátja felé is égett mindene. Nem akart látványosan odanyúlni, így épp csak megigazította magán a ruháit, hogy minél kevésbé érjenek hozzá. A végighasadt nadrágját összébb húzta a lábán, de nem volt mivel összekösse, így ha nem fogta, újra szétnyílt. Megtörten sóhajtott.

A lassan rájuk ereszkedő félhomállyal szokatlanul hideg jött odakintről. A lány egyre jobban reszketett, de próbálta leplezni.
- Fázol? - kérdezte a férfi, ahogy felvette mellőle a tányért.
Nhoura nem akart válaszolni, nem akart beszélni a démonfajzattal.
- Figyelj, ha nem mondod, mit akarsz, akkor ne várd, hogy bármiben is segítsek! Felőlem meg is dögölhetsz, ha ennyire önfejű vagy!
- Felőled egyébként is megdögölhetek - mondta színtelen hangon Nhoura.
- Szóval? Kell még egy takaró? - kérdezte az Emberevő nem törődve a lány előbbi kijelentésével.
- Kell - kapott aztán egy alig hallható választ.
Nhoura végül két szakadt takaró alatt, könnyek közepette hunyta le a szemét az egyre sűrűsödő sötétségben. Azt kívánta, hogy az egész nap csak egy rossz álom legyen, és felébredve ott találja magát a félig leégett garázs épen maradt sarkában, ahol előző éjjel meghúzta magát.