Frissítve: 2018. október 01.

Gondterhelt arccal bámultam magamra a mosdó feletti nagy tükörben. A hajamból csöpögött a víz, a törölköző lecsúszni készült rólam, mégis inkább a gondolataim kötöttek le. Több mint három hónap telt el azóta, hogy Trhex közölte velem, miben igényelné a segítségem. Bár akkor nem reagáltam semmit, ám a későbbiekben mindketten úgy tettünk, mintha beleegyeztem volna. Valójában így is döntöttem, csak nem mondtam ki, ő meg nem kérdezett rá. De miért segítek neki? Hiszen simán nemet is mondhattam volna, vagy bármikor meggondolhatnám magam. Persze, kényszeríthetne is akár, de nem hittem, hogy megtenné. Akkor miért vállalom önként azt, amit talán nem is akarok? Meglehet csak bizonyítani vágytam... valamit. Neki? Magamnak? A franc se tudja. Aztán hirtelen elkaptam a törölközőt, mielőtt a földre hullott volna rólam.
– Nem vagy normális! – szaladt ki a számon a tükörképemnek.
De mégis mit vártam magamtól?! Ez a pasi valami olyasmi volt az életemben, ami nem sokaknak adatik meg. Lehetőség a szinte elképzelhetetlennek tűnő ismeretlen egy darabkájának megismerésére. Lehetőség valami ahhoz hasonlóra, amiért az ember különböző természettudományos szakokon képes hosszú éveket eltölteni, majd utána az élete nagy részét a tudományos munkájának szentelni. És még úgy sem biztos, hogy bármi nagy horderejű felfedezést tehet. Én meg majdnem együtt éltem ezzel a párhuzamos világból jött nem emberi férfival. Akinek, igaz, még a valódi külsejét sem láttam soha, de rengeteg olyan információt osztott meg velem, amit a saját világomról sem tudtam addig. Hány év munkája van másoknak az ilyesmiben?! Nekem meg egyszerűen csak az ölembe hullott minden előnyével és hátrányával együtt. Legalábbis akkor, ha végül nem felejtek el mindent, amit mellette tudtam meg. Ha hihettem neki, kizárólag azt törlik majd a fejünkből, ami velük kapcsolatos, minden egyéb viszont megmarad. Még így is megéri.

Alaposan megtöröltem a hajam, aztán a hajszárító monoton zúgása újból belelökött a gondolataim egyáltalán nem kellemes folyamába. Nehéz volt megemésztenem a helyzetet, hogy a passzív félév miatt lőttek az eredményeim után kapott, olykor egész szép összegű ösztöndíjnak. Kénytelen voltam rendszeresen valami munkát vállalni, ha nem akartam anyáméktól pénzt kérni. Már pedig nem akartam, mert így is nehezen értették meg, miért vágytam szünetet tartani. Trhexről persze, egy szót sem szóltam nekik. Nem hiányzott a szokásos, kéretlen véleményük. Bár, ami felvállalható volt ezzel a pasival kapcsolatban, az még akár el is nyerhette volna a tetszésüket, hiszen látszólag igen jó protekcióval szolgálhatna. Én viszont sosem kedveltem a számító hozzáállásukat, ezért jobbnak láttam inkább maximálisan hallgatni mindenről. Így végül egyszerű, sokszor értelmetlen munkákkal töltöttem az időm egy részét. Amíg tartott a szorgalmi időszak az egyetemen, addig mások beadandó feladatait is írogattam megfelelő fizetségért cserébe. Nem mondom, hogy ezt helyesnek tartottam, de legalább élveztem. Trhex párszor óvatosan megemlítette, hogy fizetné a nagyobb kiadásaimat, én azonban rögtön visszautasítottam. Magam sem tudom, miért, hiszen ennyit simán megtehetett volna cserébe azért, amibe beleugrasztott. Kilátástalan anyagi helyzetben, valószínűleg nem mondtam volna nemet neki. De nem szorultam rá, hogy más fizessen helyettem bármit is. Igyekeztem aztán lejjebb húzgálni a fenekemen a rövid szoknyát, amit direkt azért vettem fel, hogy Trhexnek kedve támadjon alányúlni. A felsőim közül is egy kellemesen rugalmas anyagú darabot választottam, hogy a melltartót hanyagolva alóla, látni engedje a mellem formáját. Jólesett megtapasztalni, mennyire vonzódik hozzám ez a pasi. Hiába járt sokszor egész máshol gondolatban, ám amint rám nézett, rögtön láttam, hogy kellően nagymértékben lekötöm a figyelmét. Valahogy én is ugyanígy voltam vele. Hiába akadtak már előtte más férfiak az életemben, egyikkel sem tudtunk úgy egymásra hangolódni, ahogy ez Trhexszel szinte már az első pillanattól kezdve sikerült. Nem kérdeztem meg tőle, hogy ez csupán azért volt-e így, mert végignézte a fejemben a kapcsolataimat is, vagy egyszerűen tényleg ennyire egy hullámhosszon voltunk. Én a második lehetőségben akartam hinni. Még akkor is, ha ez viszont azt jelentette, hogy furcsa vagyok, mert csak egy más faj más kultúrájának férfijával találom meg igazán a közös hangot. Azt sem tudtam, hogy valóban tetszettem-e Trhexnek, vagy csupán megszokta az embereket, és kénytelen volt közülünk választani valakit, akivel szexelhet. De ennél sokkal jobban zavart az, hogy a valódi kinézetét sem láttam még soha, ráadásul még csak mesélni sem mesélt róla, mégis mindezek ellenére teljesen belezúgtam ebbe a hapsiba. A három hónap alatt, mióta összejártunk, azt sem kérdeztem meg tőle, egyáltalán hogyan változtatta meg a testét, hogyan lett emberi külseje. És ha csak a külsejét alakította át, akkor a szervei miben és mennyiben különböztek a mieinktől? A szeme színét azért egészen különlegesre hagyta és a szőke hajának kékes csillogását sem nevezhettem hétköznapinak. A szíve azonban olyan ütemben dobogott, akárcsak nekünk, és lélegezni is ugyanúgy lélegzett. Enni viszont még nem sokszor láttam, akkor is csak gyümölcsöket. Fura egy pasi volt. Olyan végtelen nyugalom áradt néha belőle, közben pedig annyira határozottan, magabiztosan és tettre készen állt a feladatok elébe. Nem beszélve arról, hogy akkora tudással rendelkezett, amekkoráról én álmodni sem mertem. Soha nem éreztette velem, hogy én hozzá képest pusztán egy naiv, mondhatni buta kislány voltam. Sőt, úgy viselkedett, mintha egy szinten lettünk volna. Nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta.

Elmerengve bámultam a tükörbe, miközben a szemceruzát szorongattam a kezemben. Vajon Trhexnek tetszik, ha kifestem magam? Ez sem derült még ki addig számomra, csupán az, hogy a testemet mindig szívesen érintette, hogy szeretett megcsókolni. Végül hagytam a fenébe a sminket, és inkább megigazítottam újból a szűk ruháimat, bár Trhexnél úgysem lesz rajtam sokáig egyik sem. Rettentő nedves lettem attól, ahogy elképzeltem, hogy majd ez a pasi feltolja a szoknyát a derekamra, félrehúzza a bugyim, és úgy hatol belém. Mindkét kezemmel megtámaszkodtam a mosdón, hátrébb toltam a fenekem, és eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan is csinálná. Úgy folyt a nedvem ettől, hogy inkább levettem a frissen átázott bugyimat, és a szennyestartó mellé dobtam a földre. Muszáj volt magamhoz nyúlnom. Ujjaim fürgén siklottak előre-hátra nagyajkaim között. Nem terveztem többet annál, hogy a csiklómat ingerelve elmenjek, a többire ott lett volna Trhex. A farka mégiscsak nagyobb élvezet a hüvelyemben, mint a saját kezem, ám nem bírtam leállni, könnyedén csúsztak belém az ujjaim. Perceken belül pedig ott görnyedtem, fenekemmel a mosdónak támaszkodva, a kézfejem meg már majdnem teljesen bennem volt. Röhejes látványt nyújthattam, de senki nem látott, nekem meg jólesett, ahogy az erőltetés feszített odalent. Élveztem, hogy egyre jobban kitágulok, izgatott, hogy valami olyat teszek, amit ritkán szoktam. Az orgazmus aztán előbb ért utol, mint vártam. A kényelmetlen póztól és a megerőltetéstől remegett a kezem, amikor kihúztam hüvelyemből. Szánalmasnak éreztem, hogy nem voltam képes még két órát várni Trhexre. Mióta vele dugtam, egyszerűen nem bírtam magammal. Előtte éveken át kordában tudtam tartani a vágyaimat, persze, nem elfojtottam, pusztán háttérbe szorítottam őket, ha a helyzet úgy kívánta. Most viszont... csak a szexen járt az eszem naphosszat. Az egészet pedig súlyosbította, hogy a férfi, akiért ennyire megőrültem, még csak ember sem volt. Annyi mindent nem tudtam róla! Nem is értettem magamat, miért nem kérdeztem róla többet, miért hagytam, hogy csupán arról meséljen, amiről akar. Ő meg alig mesélt magáról.

A hosszas készülődésem dacára is lassan telt csak az idő. Egy darabig céltalanul tébláboltam a lakásban, aztán teát főztem, megöntöztem a növényeimet, és türelmetlenül bámultam az utcát a nappali ablakából. Nem igazán kötött le, hogy azt figyeljem, melyik autót vezeti a számítógép és melyiket a régimódi vagy ügyeskedő vagy épp unatkozó emberek, de semmi máshoz nem éreztem különösebben kedvet. Mehetnékem volt már, és roppantul utáltam a nehézkesen vánszorgó perceket. Ám mire végül jó másfél óra múlva odáig jutottam, hogy elinduljak, egészen lenyugodtam. Nagy lendülettel löktem meg a lépcsőház aljában a bejárati ajtót, majd kellemes hangulatban vágtam neki a hegyre vezető utcának.

***

Trhex az ajtófélfának dőlve várt, mikor felértem a lépcsőn. Rögtön láttam a tekintetén, hogy tetszik neki a rövid szoknyám. Megcsókolt, de már nem estünk nyomban egymásnak, ahogy azt eleinte tettük. A kezdetek hevessége mostanra alábbhagyott, hiszen tudtuk, hogy bármikor megkaphatjuk a másikat. Ez egyben egy jóleső izgalmat is adott, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, amikor majd hirtelen egymásra kattanunk. Mit sem sejtve léptem be Trhex után a nappaliba.
– Hát ő? – akadt meg a szemem a fotelban olvasó szőke nőn.
– Ne törődj vele – intett Trhex. – Ő csak... számítógépként funkcionál – bökte ki felületesen pillantva felé.
– Hogy mi van?!
– Igen, jól hallod, ez egy ember, egy nő, aki egy laborban készült, a teste majdnem olyan, mint egy normális emberé, de nem szaporodóképes, és amiben igazán különbözik tőletek, az az agya. Nincs önálló akarata és hatékonyabb bármely létező szuperszámítógépnél.
– Na jó, ne szórakozz velem! Nehogy azt mondd, hogy ezt is mi csináltuk! – fakadtam ki.
– Pedig de – vigyorgott rám.
És akkor valami elpattant bennem.
– Nem! Elegem van! Én hazamegyek! Vissza se jövök többé!
– Yun, nyugi!
– Nem! Nem akarok többet tudni! Nem akarom tudni, milyen őrült dolgokat készítenek egyesek kutatás meg fejlesztés címén! Nem akarom azt sem tudni, hogy te honnan jutsz hozzá... ilyesmikhez – böktem a nő felé, aki vagy inkább ami tudomást sem vett rólunk. – Én most hazamegyek! Felejts el! Sosem találkoztunk!
Azzal fordultam is ki a nappaliból, de Trhex elkapta a karom és a falhoz szorított. Dühösen fújtattam, el akartam lökni magamtól, ám végül nem tettem.
– Yun, kérlek... – kezdte halk hangon – kérlek, ne húzd fel magad. Melyik része akasztott ki ennyire?
– Nem tudom – néztem el oldalra. – Amióta csak ismerlek, folyton a feje tetejére állítod a világomat. Talán most telt be a pohár.
Trhex ekkor kezei közé fogta az arcomat, majd maga felé fordította.
– Nem, nem akarok semmi olyat – mondta, mikor látta a szememben a kétségbeesést. – Csak ezt... – suttogta, aztán finoman megcsókolt.
Ezúttal nem volt sem vad, sem szenvedélyes, nem is a szex első lépéseként szolgált a csókja. Csupán puhán harapdálta az ajkaimat, néha a számba kalandozott a nyelve, de nem tett mást.
– Ne maradj, ha nem akarsz. Talán megértem, hogyan érezheted magad – adott utána még egy puszit a számra, mielőtt eltávolodott tőlem.
Megkavartan néztem rá. Valójában nem akartam hazamenni, de maradni sem igazán. Arra vágytam, bárcsak lett volna még minden ugyanúgy, mint az első találkozásunkkor, amikor megdugott a munkahelyén. Addig nem volt baj, annyi belefért. Ám minél több időt töltöttem vele, annál inkább azt éreztem, hogy semmit sem tudok a világról, és ez engem rettentően frusztrált.
– Megyek, kiszellőztetem a fejem – mondtam végül.
– Tedd azt. Ha nem jönnél vissza, az sem baj – mosolygott rám óvatosan.
Megráztam a fejem.
– Visszajövök, te is tudod – néztem a szemébe kicsit szemrehányón, mire ő magához ölelt, aztán az ajtóig kísért.

***

Összezavarodva és a döbbenetből nehezen ocsúdva igyekeztem úgy szedni a lábaimat, mintha tudtam volna, mit teszek. Valójában azonban a gondolataim szanaszét csúsztak és vagy fél órán át azt sem igazán fogtam fel, merre tartok. A mobilomat a táskámba süllyesztettem, nem voltam kíváncsi semmilyen értesítésre, ki akartam szakadni a világból teljesen. Hosszú időn át ültem aztán egy padon, és csak bámultam a távolban elhaladó autókat, miközben azt próbáltam megértetni magammal, hogy semmi furcsa nem történt. Még csak nem is valami földönkívüli lénnyel találtam szemben magam Trhexnél, csupán egy emberi nővel, akin nem is látszott, hogy módosítottak rajta bármit is. És ha egy klónozott, öntudatától megfosztott emberbe botlok nála? Ahhoz sincs semmi közöm. De felzaklatott, mert túl váratlanul ért. Tényleg szabad ilyet tennünk a saját fajunkkal? Meg voltam győződve róla, hogy nem. Esküszöm kevésbé zavart volna az egész, ha Trhex azt mondja, az ő műve. Néha rettentően utáltam érte, hogy minden vállalati titkot lazán kiadott nekem, pedig régebben azt mondta, ne akarjak belefolyni ilyesmikbe. Mostanra mégis olyan könnyedén mesélte el ezeket, mintha nem kötnék szerződések és különböző nyilatkozatok. Bár... talán nem is kötötték. Hiszen a személyazonossága is hamis volt. Hiszen nem is volt ember!
– Mi a fenét akarok én egy ilyen hapsitól?! – szaladt ki hangosan a számon.
Ijedten körbepillantottam, hogy hallhatta-e valaki a kifakadásom, ám senki nem járt a közelemben. Hát, mégis mit akartam tőle?! Szexet – vallottam be magamnak. És menthetetlenül bele is zúgtam, ezen hónapok óta nem volt mit szépíteni. Viszont sose mondtam ki ezt nyíltan. Mi értelme lett volna? Úgyis véget ér a dolog. Talán hónapok múlva, talán egy-két év múlva. Még ezt sem tudtam biztosra, de megkérdezni sem mertem tőle. Jobb volt így.

Egészen sötétedésig lófráltam a környéken, elszánni azonban nem bírtam magam, hogy visszamenjek Trhexhez. Vajon mióta lakott abban a házban? Lehet, hogy láttam már őt korábban is, csak nem akadt meg rajta a szemem? Vajon ha nem megyünk az egyetemmel arra a laborlátogatásra, akkor soha nem futok össze vele, és soha nem ismerjük meg egymást? De mit számít, hisz úgyis elfelejtem, hogy létezik. Bár felvállalni még magam előtt sem igazán mertem, ám titkon azt reméltem, hogy nem így lesz. Hogy történik valami... és együtt maradhatunk. Mikor aztán felkapcsolódott az utcán a közvilágítás, elindultam a háromemeletes ház felé, amiben ez az életemet fenekestül felforgató hapsi lakott.

***

A lábamat magam alá húzva vackoltam be Trhex mellé a kanapéra, és igyekeztem nem túl feltűnően bámulni a szőke nőt. Azóta is majdnem ugyanabban a testhelyzetben olvasott a fotelban, mint mikor délután elviharzottam.
– Mióta van meg neked ez a nő? – kérdeztem.
– Régóta. Nagyjából, mióta mi először találkoztunk.
– Igen? – szaladt fel a szemöldököm.
– Csak nem hoztam haza, mert volt hol elhelyeznem, de most változtak a dolgok és jobbnak láttam eltüntetni.
– Lenyúltad? – néztem élesen a szemébe.
– Most erre mit mondjak? – vigyorodott el Trhex.
– Szóval igen – nyugtáztam és már éreztem, hogy teljesen más irányt vett a beszélgetésünk, mint amire készültem.
– Kicsit bonyolultabb volt megszerezni, de lényegében igen.
– Te... nem is tudom, mit mondjak...
– Meg kellett hamisítanom rengeteg vizsgálati eredményt, el kellett hitetnem a fejlesztőivel, hogy selejtes, nem használható arra, amire szánták, aztán felajánlottam, hogy átvesszük kutatási célokra. Utána még nálunk is le kellett építenem, vagyis ő hivatalosan már bevégezte, megsemmisítésre került több mint fél éve.
– Közben meg tökéletesen működik?
– Aha – bólintott Trhex.
– Hát, te nem vagy semmi! – csóváltam meg a fejem.
– Szükségem van rá – vonta meg a vállát. – Másképp soha nem jutottam volna hozzá.
– És tudja, hogy róla beszélünk? – néztem a nő felé. – Érti, amit mondunk?
– Persze. Azért nem törődik velünk, mert más feladatot adtam neki.
– Szóval, ha most hozzá szólok, akkor... akkor nem is fog figyelni rám?
– Rád nem.
– És rád?
– Rám igen – bólintott Trhex és felé fordult. – Silu – szólította meg aztán, mire ez a fura nő abbahagyta az olvasást, és felnézett a nagy mappából, amit az ölében tartott.
– Igen? – kérdezte olyan természetességgel, mintha egy egyszerű ember lenne.
– Ő itt Yun – mutatott rám Trhex. – Egyelőre biztosíts neki korlátozott hozzáférést.
– Értem – pillantott felém a nő azokkal a nagy kék szemeivel, majd miután alaposan végigmért, újra Trhexen állapodott meg a tekintete.
– Nem zavarunk tovább, folytasd az eddigieket – mondta erre ő.
– Korlátozott hozzáférés?! Trhex, mihez? Azt se tudom, mit tud csinálni, vagy hozzá merjek-e egyáltalán szólni! – fakadtam ki.
– Nyugodtan szólj hozzá – nevetett. – Nem harap, nem veszélyes. Kezeld úgy, mintha egy számítógép lenne, azzal nagyot nem hibázol. Később adok teljes hozzáférést is.
– Nem kell! Ez abszurd! Ez egy nő... él, lélegzik, beszél...
– És olyan agya van, ami messze meghaladja a legmodernebb szuperszámítógépeiteket.
– Hogy a fenébe tudtál ilyesmit lenyúlni?
– A fejlesztői nem tudják, mire képes. Ahogy a többiről sem. A tizedét sem képesek kihasználni a kapacitásuknak. Még én sem tudom teljesen.
– És itt fog lakni veled?
– Egyelőre igen. Zavar?
– Hát... azt hiszem, még hozzá kell szoknom.
– Egyszerűen csak ne törődj vele. Nem fog megsértődni, ha levegőnek nézed.
– De ő tényleg igazi ember?
– Igen, az. Igazi ivarsejtekből készült, mesterséges méhben.
– És az agya? Kicserélték? Genetikailag módosították? Vagy valami nanocuccnak van szerepe benne? Vagy egészen másról van szó, amiről én még nem is hallottam?
– Genetikai módosítás nanotechnológiával megtámogatva. Nem ő a legújabb verzió, de arra, amire szánták, tökéletes. Az utána következők sem jobbak.
– És ő is gyerekként kezdte az életét, mint mi?
– Nem. Náluk meggyorsítják a fejlődést, a növekedést. Az agyukat addig mélyalvásban tartják, amíg el nem érik a felnőttkort.
– Szóval alszik is?
– Persze. Eszik és iszik is, emészt, kiválaszt, lélegzik. És ha aktiválom az agyában, még érzelmei is lesznek.
Ekkor néztem csak igazán megütközve Trhexre. Hát ezért volt olyan furcsa!
– Szóval most nincsenek neki?
– Nincsenek. A fejlesztői azt nem tartják hasznosnak.
– És te?
– Egyelőre még mindig tanulom és szokom a működését. De szándékomban áll engedni neki, hogy érezzen. Szerintem csak hatékonyabb lesz tőle.
– És nem fog megutálni? Nem fogja utálni saját magát, hogy ilyen... furcsa?
– Nem tudom, Yun. Tőlem mindent megkap, amire szüksége van. Eddig hibátlanul működött. Megbízható, jól sikerült darab.
– Van olyan, amelyikkel gondok vannak?
– Nem mind sikerült úgy, ahogy tervezték.
– És ha ő is...
Trhex azonban megrázta a fejét.
– Silu az én gondom. Nem fog kinyírni vagy bármit is ártani nekünk, ettől ne félj.
– Ha te mondod... – hagytam rá nem túl nagy meggyőződéssel. – És miért Silu a neve?
– Siluvrinae 3025. Harmadik generációs, a huszonötös számú embrióból. A százból öten sikerültek. Ő a második közülük.
Én ezután már csak a fejemet csóválva próbáltam helyretenni magamban az információkat. Nem tetszett ez az egész. Ám Trhex lazán kezelte a dolgot, nem aggódott, és a legkisebb mértékben sem tűnt bizonytalannak. Egyértelműen tudta, mit csinál, hát ráhagytam. Végül is mi közöm volt hozzá? Inkább kinyújtóztattam a lábamat, majd a kanapéról a földre telepedtem. Már nem beszélgettünk semmi komolyabb dologról, pusztán hétköznapi hülyeségekről, mikor meghallottam, hogy rezeg a mobilom. Nem sokkal később aztán újra és újra, szinte abba sem akarta hagyni. Beadtam a derekam és elnyújtóztam a táskámig, hogy megnézzem, mégis miről jött hirtelen annyi értesítés. Nem lepett meg, hogy Jien írogatott nekem mindenféléről. Bevallom, akkor épp egyáltalán nem érdekelt belőle semmi. Az már sokkal inkább, hogy abban a testhelyzetben úgy toljam hátra a csípőmet, hogy Trhex kedvet kapjon hozzám. Értette is a célzást, és megéreztem a tenyerét a fenekemen. Határozott mozdulattal simogatott, majd feljebb tolta a szoknyámat. Valahogy úgy, ahogy pár órája elképzeltem. Nem mozdultam, hagytam, hogy csinálja. Kezével bejárta a combomat, először csak kívül, azután a belső oldalán simított végig, hogy végül ujjai nagyajkaimra kalandozzanak. Már épp beleéltem volna magam a dologba, amikor eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül.
– Nem megyünk át a hálóba? – kérdeztem hirtelen.
– Minek? – kérdezte Trhex. – Silu miatt?
– Aha.
– Nem fog ránk figyelni. De ha zavar, kiküldöm.
– Végül is... tudod mit?! Nem zavar – mondtam, és magam is el akartam hinni, hogy így van.
Igen, bizonyítani vágytam Trhexnek, de valójában eléggé feszélyezett a nő jelenléte. Ám akárhányszor pillantottam felé, ő továbbra is ugyanúgy a mappába mélyedve olvasott, mintha mi ott sem lettünk volna. Mintha nem épp szexelni készülnénk mellette. Azonban hiába nem akartam tudomást venni róla, percek múltán mégis újból rátévedt a tekintetem. Trhex végül őt küldte át a hálószobába, Silu meg szó nélkül tette, amit mondott. Kifejezéstelen arccal csukta be a mappát és csendben kisétált a nappaliból.

Megkönnyebbültem, hogy magunk maradtunk. Így már tudtam az élvezetre koncentrálni, Trhex pedig folytatta, amit félbehagyott.
– Ne! – mondtam hirtelen, mikor elkezdte lehúzni a bugyimat. – Hagyd rajtam, csak húzd félre.
És ugyan a reakcióját nem láttam, de sejtettem, hogy elégedett mosoly ülhetett ki az arcára. A bugyim visszakerült a fenekemre, és Trhex a puha anyagon keresztül nagyajkaim közé furakodott a kezével. Ingerelte a csiklómat, simogatta az egyre nedvesebb vágatomat, majd finoman beljebb nyomta ujjait hüvelyembe a bugyival együtt. Én meg csak térdeltem ott, fejemet szinte már a földre tettem, annyira kitoltam felé a fenekemet. Miután a bugyim totálisan elázott, Trhex félrehúzta az útból, aztán megéreztem a nyelvét a csiklómon. Nem láttam, hogyan helyezkedett, de nem lehetett túl kényelmes a póz, amiben így elért. De mégis ki a fenét érdekelt ez akkor?! Inkább kéjesen nyöszörögtem, ahogy igazán lassú ütemben izgatott. Ritkán csináltuk így, jobban szerettem, ha bennem volt a farka, ám ezúttal rettentően beindított a különleges helyzet. Trhex megállás nélkül járatta nyelvét a csiklómon, majd mikor már igazán szaggatottan sóhajtoztam, hirtelen abbahagyta. Ujjait mélyre nyomta belém, én pedig mozdítottam a csípőmet, hogy a megfelelő ütemmel még nagyobb élvezetet adjon.
– Trhex, elég! – nyögtem, mert őrülten izgató képek cikáztak a fejemben mindenféle vad szexről. – Nem így akarok elmenni!
– Hanem? – simult hozzám hátulról, aztán felhúzott a földről.
– Hé, összekenem a nadrágod! – nevettem, és előrébb mozdultam volna, ám ő nem hagyta, és inkább még jobban az ölébe húzott.
Olyan kemény volt a farka... és olyan eszeveszettül vágytam rá, hogy végre belém tegye! De ő csak velem összesimulva imitálta az aktust. Feltűrte a felsőmet, majd megmarkolta mindkét mellemet. Lassú mozdulatokkal masszírozta őket, utána maga felé fordított, és őrült szenvedéllyel csókolt.
– Dugj már meg! – suttogtam a szájába, mikor egy kis levegőhöz jutottam.
– Most csak fogd be, Yun – mondta egy pimasz mosoly kíséretében, mielőtt megint az ajkaimra tapadt volna.
Trhex kezével bejárta a testemet, simogatott, ahol csak ért... hol ujjbeggyel, hol a tenyerével... néhol épphogy a bőrömhöz érve, néhol pedig igazán erőteljesen. A nedvem már mindent eláztatott alattam, a szőnyeg és Trhex nadrágja is olyan lett. Ekkor ő erősen megmarkolta a fenekemet, miközben a vállamra hajolt és finoman a nyakamba harapott. Én ott teljesen készen voltam. Olyan hangok törtek fel belőlem, mint máskor a legvadabb dugásaink közepette. Bizsergett mindenem, imádtam, amit tett velem ez a pasi. Ő meg az ujjaival a combom tövén simított végig, ügyelve rá, hogy máshoz ne érjen. A bőrömről letörölt nedvemet a mellbimbómon kenegette szét. Sokáig eljátszadozott így, nézte, ahogy meg-megrándulok az élvezettől, majd egyszer csak erősen összecsípte mindkét bimbómat. Feljajdultam, de a következő pillanatban már hátravetett fejjel nyöszörögtem, ahogy megállás nélkül morzsolgatta őket. Hirtelen engedett el aztán. Szétcsúszva néztem a szemébe, ő viszont eltolt magától. Felállt és ledobálta a ruháit, közben én is elkezdtem kibújni a felsőmből.
– Ne! – szólt azonban rám mosolyogva. – Maradjon csak minden rajtad.
A földre ült, hátát a kanapénak vetette, engem meg magához húzott. Fölé helyezkedtem, ő igazított a bugyimon még jobban elhúzva oldalra, hogy nagyajkaim közé dörgölhesse a férfiasságát.
– Ülj bele – súgta a fülembe.
Lassan ereszkedtem az ölébe, magamba fogadva a vágyott hímtagot. Olyan könnyedén csúszott belém, olyan veszettül beindított! Aztán csak mozogtam. Fogalmam sem volt hogyan, merre, milyen erővel. Csináltam, ami épp jött, nem törődve semmi mással. Csiklóm Trhex bőréhez dörzsölődött minden alkalommal, mikor találkozott a csípőnk. Lihegve kapkodtam a levegőt, a kőkemény farok pedig akadálytalanul töltötte ki újra és újra hüvelyemet. Görcsösen kapaszkodtam meg Trhex vállában az orgazmus előtti pillanatban, majd igazán mélyen a férfiasságába ülve értem a csúcsra. Trhex magára szorított a derekamnál fogva, és finoman mozgott alattam, amíg le nem csengett a hangos élvezetem. Azután hanyatt döntött a földre, és ismét elmerült bennem. Ernyedten hagytam, hogy dugjon, ahogy kedve tartotta, ő meg ütemesen járatta bennem a farkát, közben arcán az elégedettséget felváltották az élvezet grimaszai. Imádtam nézni, amint egyre közelebb került a kielégüléshez. Ennél már csak azt imádtam jobban, amikor megéreztem magamban a spermáját. És nem is kellett rá sokat várnom, hamarosan megtöltötte a hüvelyemet a kékes anyaggal. Egész hosszan bennem maradt még utána, majd kibújtatott az összeizzadt és összekent ruháimból.

Szótlanul bámulta a testemet. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy tetszik-e neki, amit lát, de nem tettem. Nem akartam, hogy őszinte legyen, nem akartam tudni, hogy csupán pótléknak használ-e vagy valóban bejövök neki. Megelégedtem pusztán azzal a ténnyel, hogy rajtam időzött a tekintete.
– Éhes vagyok – szorítottam a kezem az épp korogni készülő gyomromra. – Te mit szoktál enni? Azt, amit mi is? – néztem érdeklődve Trhexre, hátha ezúttal megtudok valami újat, ami ez idáig nem derült ki róla.
– Csak pár dolgot tudunk megenni abból, amit ti esztek – kezdte. – A gyümölcsök többsége rendben van, de más nem igazán. El lehet élni ezeken is, bár kicsit egyoldalú. A hiányzó tápanyagokat meg pótoljuk mesterségesen – vonta meg a vállát. – Kérsz valamit? Silunak van itthon több minden.
– Jó lesz bármi gyümölcs. Én se ehetek akármit.
– Tudom, láttam a fejedben – eresztett meg egy mosolyt felém.
Nemsoká már egy almát rágcsálva bámészkodtam meztelenül a konyhaablakból. Az üvegen hangosan koppantak a nekirepülő éjjeli lepkék és bogarak.
– És mi a baj a zöldségekkel? – folytattam aztán az előbbieket teli szájjal, miközben Trhex a mennyezeti lámpa helyett a konyhapult gyérebb világítását kapcsolta fel. – Sokban nem különböznek a gyümölcsöktől.
– Az pont elég. Szinte mindben van valami, ami mérgező számunkra. Ahogy a többi növényetekben is. Ti egyébként is olyan különös dolgokat esztek. Húspépeket meg őrölt fűmagot fura formákban. Szinte már bizarr... – nevetett.
Bevallom, ilyen szemszögből még egyet is értettem vele.
– Ti mit esztek? Mármint nálatok otthon.
– Főként gyümölcsöket. Meg olykor húst.
– Ennyi?
Ő bólintott.
– És főztök is?
– A húsok többségét mi is hőkezeljük, a gyümölcsöket nem. Azok nyersen jók.
– Hát, ez azért nem túl változatos.
– De a célnak tökéletesen megfelel.
– Ez igaz – hagytam rá, majd kaptam az alkalmon és elővettem a következő kérdést, ami már piszkált egy ideje. – Te mikor tanultad meg ilyen tökéletesen a nyelvünket? Vagy meg se kellett tanulnod, csak kimásoltad valakinek az agyából?
Trhex nevetett.
– Mi ez, valami kihallgatás? – kérdezte vigyorogva.
– Trhex, hónapok óta ismerlek és szinte semmi hétköznapit nem tudok rólad!
– Mert eddig sosem kérdeztél semmi hétköznapit.
– Hát, akkor most bepótolom! Szóval? Hogyhogy úgy beszéled a nyelvünket, mintha az anyanyelved lenne?
– Semmi különös nincs ebben. Néhány ember elméjéből olvastam ki és rögzítettem a saját agyamban a szókincsüket meg a nyelvhasználatukat. A szakmai részét nehezebb volt teljeskörűen megszerezni.
– És mennyi idő kellett hozzá? Pár perc?
– Bárcsak annyi lett volna! Több óra, legalább öt-hat, mire ennyi információt rögzítek.
– És ezt csak úgy hagyták?
– Dehogyis! Be kellett kábítanom őket hozzá.
Erre bár felszaladt a szemöldököm, de nem firtattam a dolgot.
– És az hogy működik, hogy bele tudsz nézni mások fejébe? Mert az rendben van, hogy agyhullámok, elektromosság meg hasonlók... és gondolom, a ti agyatok más, mint a miénk, de hogyan tudtál nekem üzenni távolról? Telepátia vagy mi a fene?
– Igen, agyhullámok, elektromosság meg hasonlók – ismételte meg a szavaimat egy enyhén szemtelen mosollyal. – Ez se nagy dolog. Legalábbis nekünk nem az. Amikor távolról értelek el, akkor sem voltam annyira távol tőled.
– Igen? – bámultam rá csodálkozva.
– Leparkoltam egy rövid időre a házatok előtt. Onnan még épp jó távolságban vagy. Bár kicsit sok a zavaró jel, de elég jól rád tudok hangolódni – nézett a szemembe és közelebb hajolt hozzám. – Éber állapotodban viszont annyira aktív vagy, hogy hacsak külön nem engeded meg, akkor nem férek hozzá semmihez, csupán figyelni tudlak. Álmodban sem tettem többet, mint előhoztam az emlékeidet rólam. Semmi egyebet.
– Ez egy kicsit... nem is tudom... azt hiszem... ijesztő. Simán befolyásolhatsz így bárkit?
– Nem – rázta meg a fejét. – Ennél önállóbbak vagytok. Ez olyasmi, mint ahogy például most beszélgetünk. Csak annyira hatnak rád a szavak, amennyire hagyod. Jó, persze, léteznek drasztikusabb módszereink is, de az akaratod ellenére nem tudunk rávenni semmire sem. Vannak azért nálunk ilyen téren képzettebbek, ők képesek átrendezni az emlékeid struktúráját, hogy hatékonyabban működjön az elméd, akár törölni is tudnak tartalmakat. De én nem tartozom közéjük, és nem is szeretnék. Meg ne gondold azt, hogy bárkivel képesek vagyunk erre. Emlékszel, először hogyan csináltam?
– Igen – bólintottam.
– Minél nagyobb felületen érintkezünk, minél közelebb vagy hozzám, minél jobban engeded, annál könnyebben hangolódom rád. És ha egyszer sikerült, onnantól sokkal könnyebb. Bár nem árt többször megismételni egymás után, hogy jobban megszokjalak, de veled elsőre is könnyen ment. Azt hiszem, sok a hasonlóság közöttünk... – mondta halkan.
Zavarba hozott. Talán bele is pirultam, bár ezt sosem tudtam magamról megmondani, csupán azt éreztem, hogy forróbb lett az arcbőröm, mint volt.
– Hány éves vagy? – tettem fel inkább a következő eszembe ötlő kérdést, hogy eltereljem a témát.
– Sok – vigyorgott rám.
– Trhex, ne szórakozz már!
– Mennyinek tűnök? – kérdezte inkább válasz helyett.
Megvontam a vállam.
– Ennek így mi értelme? Hiszen nem is vagy ember, ez nem az igazi tested, akármilyenné teheted, nem?
– Akkor úgy kérdezem, hogy te mennyinek gondolsz?
Erre már csak a fejemet ingattam.
– Harminc és negyven közöttinek tűnsz... külsőre.
– Mi nagyjából százhatvan évig élünk, de néhányan még annál is tovább – dobta be ekkor, várva a reakciómat.
Na, ezzel meglepett egy erős pillanatra. Gondolhattam volna ilyesmire, de valahogy nem jutott addig eszembe.
– Le vagyok nyűgözve... – váltottam aztán hangnemet – és végül válaszolsz is nekem? – néztem rá szemrehányón.
– Hatvanegy vagyok.
– Akkor... – és gyorsan megpróbáltam fejben utánaszámolni – végül is, ha arányaiban nézzük, akkor nem is vagy olyan sokkal idősebb nálam.
Trhex erre csak csendben bámult rám, majd őszinte nevetésben tört ki.
– Látod, Yun... ezért bírlak téged annyira! És igen, igazad van. Ha arányítod a két faj élettartamát, akkor emberként úgy tizenöt évvel lennék idősebb nálad. De mi jobban tartjuk magunkat nálatok. Még az utolsó éveinkben is majdnem ugyanúgy nézünk ki, mint az életünk felénél. Nagyjából nyolcvanéves korunkig változunk, utána már látványosan nem.
– Változtok? Szóval még öregszel – eresztettem meg felé egy provokáló mosolyt. – És azután? Hogy haltok meg? Összeestek, vagy egyszer csak nem ébredtek fel többé?
– Valahogy úgy. Érezzük, ha közel a vég. Gyengék leszünk, kellemesen kábultak és fáradtak. És egyszer nem nyitjuk ki többé a szemünket.
Nem tudtam, mit mondjak erre, így inkább hallgattam.
– De én nem tudom, élek-e annyit, mint ideális esetben lehetne – folytatta Trhex.
– Miért? – bámultam rá igazán csodálkozva.
– Nem tesz jót a testünknek a dimenziók közötti utazás. Ezért nem járkálok folyton haza. Mire befejezzük az itteni feladatainkat, és hazamegyünk, ki tudja mennyivel rövidül az élettartamunk... Még sosem ugráltunk ennyit a világok között. Évente-kétévente hazajárunk. Ha felszorzod az eddig itt töltött éveimmel... az nem kevés.
Hogy én ilyesmire eddig nem gondoltam! Teljesen megkavartan néztem Trhexre.
– Ne törődj vele – rázta meg azonban ő a fejét. – Mindannyian magunk vállaltuk ezt.
– De ez akkor is... rosszul hangzik.
– Nem számít – vonta meg Trhex a vállát. – Megéri.
– Tényleg?
– Nektek sokkal kevésbé árt a dolog, pedig ti vagytok azok, akik betolakodtok mások világába és életébe. De legalább a technológiátok kicsit visszatart. Bár, ahogy láttam, nem féltitek túlzottan az életeteket. Mondjuk, ezt sem csodálom, hiszen sokan vagytok. Nagyon sokan.
Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem, utána pedig csak hallgattam. Mégis mit mondhattam volna? Valószínűleg igaza volt. Mindenben.
– Következő kérdés? – eresztett meg ekkor egy mosolyt felém Trhex. – Mit szeretnél még tudni?
Egy pillanatra lefagytam attól, ami eszembe jutott. Magam sem tudtam, hogy valóban akartam-e rá választ kapni.
– Hogyan változtattad meg a tested? – böktem ki végül ahelyett, hogy a valódi külsejére kérdeztem volna rá. Egyszerűen nem akartam még tudni, hogyan is néz ki eredeti alakjában. Egyelőre elég nekem az, amit látok.
– Nevezhetjük nanorobotoknak őket, csak még apróbbak. Nálatok most úgyis ez a téma fut igazán. Szóval velük van tele a testem, ők csinálják. Fájdalmas, amíg alakítanak, utána viszont mintha nem is történt volna semmi.
– Te mondod meg nekik, mit csináljanak?
– Egy bizonyos határig igen.
– És tényleg kizárólag a külsődet alakítottad át?
– Sokáig a belső szerveim jelentős részén nem változtattam, de mostanra már muszáj volt egyiken-másikon, mert nem bírják ilyen hosszú távon a zsúfoltságot. Az eredeti testünk, ha nagyságrendekkel nem is, de nagyobb a tiéteknél. Aztán az egész hormonrendszeremet meg még pár dolgot újra kellett gondolni, hogy valami élvezet is jusson veletek annyi év után.
– Szóval akár a teljes tested is átalakíthatnád emberivé?
– Nem – rázta meg a fejét. – A nanorobotjaimnak is véges a tárolókapacitásuk. Ha ezt túllépem, felülírják az addig tárolt információkat és onnantól elvesztem a valódi önmagam. Úgyhogy van egy pont, ahonnan már irreverzibilissé válik a folyamat.
– És te most mennyire vagy közel hozzá?
Trhex rövid hallgatás után bökte csak ki.
– Eléggé.
Ettől hirtelen rám szakadt a helyzet súlya. Vajon miért vállalta be ezt? A szex miatt? Miattam? Vagy csak kalandvágyból?
– Ne vágj már ilyen komoly képet! – nevette aztán el magát. – Tudom, mit csinálok, ne aggódj – ölelt magához.
– Remélem, tényleg tudod – suttogtam egész halkan.
– Ugyan már! Ha elszúrom, majd csinálok magamból rendesen embert, és itt maradok veled – vigyorgott rám.
– Hülye vagy! – nevettem zavaromban.
Bár elviccelte a dolgot, én mégis majdnem rávágtam, hogy bárcsak megtenné. Nem akartam neki rosszat, de egyre többször kívántam azt titkon, hogy történjen valami, ami miatt itt kéne maradnia nálunk. Örökre. Velem.